„Te normális vaaagy!”

A gyermeki gonoszkodás „leleményessége” kimeríthetetlen. Az utcánkban, Zuglóban annak idején nagyon sokan voltunk gyerekek. Egész nap az utcán játszottunk, mindenféle őrültséget találtunk ki, voltak veszélyes játékaink is. A mai, széltől óvott, korcsoportos játszótérre vezetett gyerekek számára elképzelhetetlen dolgokat csináltunk. Most mégsem ezeket hozom elő, hanem egy másfajta, a gyermeki pszichét érintő gyerekcsínyt. Kipécéztünk egyvalakit, lehetőleg a legvédtelenebbet közülünk, és válogatott csúfolódásba kezdtünk. Az egyik ezek közül az volt, hogy elkezdtük azzal csúfolni, hogy: „Te normális vaaagy!” Ezt addig, addig mondogattuk, mire az illető sírva elmenekült, mert azt, hogy ő normális, megbélyegzésként élte meg. Sírva ment haza az édesanyjához. Nem is nagyon merte elmondani, hogy milyen szégyen érte. Végül csak kibökte – zokogva –, hogy azt mondják róla a többiek, hogy ő normális. Az anyuka alig győzte megvigasztalni szegényt. Utána bennünket is elővett, hogy tudjuk-e egyáltalán, mit jelent a normális szó, amivel szekáltuk a gyermekét. Persze nem tudtuk, a beszélgetés során szembesültünk a gonoszságunkkal és egyben a butaságunkkal is. Hosszas beszélgetés kellett ahhoz, hogy a gyermek megnyugodjon, és elfogadja, sőt büszke legyen arra, hogy ő bizony teljesen normális.

Ez a történetünk jut eszembe, amikor az abnormalitás legújabb fejezeteivel találkozunk. Csak néhány kiragadott példát sorolunk. Németországban a gazdák elementáris erejű tiltakozását Cem Özdemir, a Zöldek török származású német mezőgazdasági minisztere iránta érzett rasszizmusként értelmezi, ahelyett hogy szembenézne a teljesen világos és egyértelmű helyzettel, amit a baloldali szivárványos kormány idézett elő. Nevezetesen a német gazdák folyamatos háttérbe szorításával párhuzamosan az ukrán gabona behozatala, az esztelen szankciós politika miatti energiaáremelések robbantották ki a traktorok tízezreinek megjelenését a német nagyvárosokban. A német kormány által előidézett gazdasági válsághelyzetből Scholz kancellár ideológiai természetű vitát próbál kreálni.

Az Ukrajnában folyó háborúban az angol miniszterelnök, Rishi Sunak a minap Kijevben ölelgette Zelenszkijt, biztosítva a támogatásáról – a végsőkig. Nem véve tudomást arról, hogy Ukrajna már a végstádiumban tart: se állama, se katonája, a normalitás azt kívánja, hogy ő maga kezdeményezze a tűzszünetet az ukrán nép védelmében – azonnal. A frissen kinevezett francia miniszterelnök, Gabriel Attal – aki állítólag nyíltan homoszexuális – a volt élettársát nevezte ki külügyminiszternek, akinek az első útja szintén Kijevbe vezetett, mintha Franciaországnak ez volna a legfőbb problémája a permanens polgárháború közelébe sodródott országban.

2023 végén, legalábbis furcsa körülmények között elfogadott európai migránspaktum lehetővé teszi a kötelező elosztást, amit a magyar kormány mindvégig ellenzett. Tette ezt azon körülmények között, amikor napnál is világosabb, hogy az európai nemzetek társadalmai számára milyen veszélyeket rejt a párhuzamos társadalmak kialakulása, a beilleszkedésre képtelen, azt elutasító migránsok meg-megújuló terrorakciói.

Az abnormalitás mélyén a gyűlölet – az öngyűlölet és mások gyűlölete – húzódik meg, ebből a fortyogó, mindig kitörni kész vulkánból táplálkozik. A forrongó világban a valójában marxista gyökerű szélsőbaloldali gyűlöletkeltés ipari méreteket ölt, aminek már megvan a tudományosan kidolgozott modellje is. Az Egyesült Államokban a woke és a cancel culture által kidolgozott ötlépcsős eljárásrend így fest: az első lépés a csoportidentifikáció – a baráti és ellenséges csoportok kreálása, vagyis a társadalom mesterséges felbontása egymással antagonisztikus ellentéteben álló kisközösségekre; a második lépésben megtörténik egyesek kizárása a csoportból (mert nem eléggé olyanok); harmadikként a kizártak – és természetesen az eleve ellenségesnek kikiáltott csoportok – veszélyként való feltüntetése jön; a negyedik fázis a saját csoport kiemelkedően jóként (abszolút morálisként) való kezelése (ami valójában erényfitogtatás) és ötödikként végül az ellenséges csoport rombolása, és annak a megünneplése. Ez a modell érvényes az egész közéletben, a társadalmi kapcsolatokban, a külpolitikában, sőt az én-te kapcsolatokba is észrevétlenül beszivárog. Különösen fontos, hogy ez a megközelítés nem egyénekre, hanem csoportokra koncentrál, például a nőkre, akiknek az ellenséges csoportja automatikusan a férfiak lesznek. Ha valaki, ebben az esetben a nő egy ilyen „elnyomott” csoportnak a tagja, akkor bátorítják az „elnyomó” csoport irányába kifejeződő haragot és frusztráltságot. Ha valaki az „elnyomó” csoporthoz tartozik, a csoporttagság szimbolikus megtagadására és az elnyomottakkal való szolidaritásra buzdítják, vagyis az önfeladásra, az eredendő identitása feladására. Így jön létre a harag és a destruktivitás – az általános abnormalitás – kultúrája, amiben már könnyedén át lehet lépni még a magunk alkotta törvényeken is.

Ez történik manapság Lengyelországban, ahol a Donald Tusk vezette kormány példátlan politikai leszámolásba, tisztogatásba kezdett, fittyet hányva a törvényességre. Itt egy olyan mértékű törvényi – jogállami – relativizálás kezdődik, ami az egész kontinensre kihat, hiszen a teljesen nyilvánvaló lengyel kormányzati jogsértésekkel kapcsolatosan az Európai Bizottság hallgat. Az abnormalitás eluralkodik a balliberális vezetésű Európában és az Egyesült Államokban. Mindez a kormányzati bűnök végzetes relativizálását jelenti, sőt egyenesen a tagadásához vezet, rombolva mindennemű emberi kapcsolatot.

Ebben a helyzetben nagyon nagy szükség volna a világos és egyértelmű beszédre, ilyen például az azonos nemű párok megáldásának az ügye, amivel kapcsolatosan a katolikus egyházon belül – sőt azon kívül is – nagy vita robbant ki. A katolikus egyház az egynemű párok áldásával kapcsolatosan egy kétértelmű, illetve félreértésekre okot adó állásfoglalást adott ki Fiducia supplicans címmel. A normalitás kérdésében ez a téma messze több, mint ami konkrétan terítéken van: ez az igazság mibenlétéről szól. Érdemes ebben a zavaros helyzetben Robert Sarah guineai származású bíboros elmélkedését idézni, aki figyelmeztetett: az egyházat „soha nem lehet eltéríteni azáltal, hogy legitimálják a bűnt, a bűn szerkezetét vagy akár a bűn következő alkalmát”, ezért az azonos nemű párok megáldása szerinte semmiképpen sem lehet a megfelelő válasz. A bíboros XVI. Benedek pápa egykori felhívására emlékeztetett, aki azt kérte Afrikától, hogy a nyugati nihilizmussal, relativizmussal és materializmussal szemben legyen az emberiség „spirituális tüdeje”. Hozzáfűzte: a nyilatkozatra adott válaszok rámutattak arra, hogy ma sok esetben az afrikai egyház védelmezi a hitet a magukat fejlettnek és haladónak gondoló nyugati modernistákkal szemben. Lám: a lenézett, még mindig gyarmatként kezelt Afrika védi a normalitást, az alapvető emberi értékeket a hanyatló, dekadens Nyugattal szemben.

Leegyszerűsítve, a „no war, no gender, no migration” normalitásával szemben áll majdnem az egész Európa. Elvei mellett szinte egyedüliként csak Magyarország, a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor áll ki. Visszatérve az írásunk eleji történethez, ő az, akit a többiek csúfolnak azzal, hogy „Te normális vaaagy!” Már szinte nem tudván, hogy mit is jelent egyáltalán ez a szó, nem törődve vele, hogy mit ártanak a világnak a magatartásukkal. Orbán persze nem panaszkodik, mint a történetbeli kisgyerek, hanem maga mögött tudva az ország túlnyomó többségét és az egész magyar történelmet is, tudja, hogy a magyar – igaza tudatában – hosszan tűrő nép. Azért időnként nem ártana egy „anyuka”, aki megrendszabályozza a gonosz és buta utcagyerekeket…

A szerző építész, volt országgyűlési képviselő