J. Károly sok reklámot látott, s egy idő óta olyan érzése támadt, hogy nem a sorozatok közé vannak elhelyezve a reklámok, hanem fordítva. Mivel a legtöbb ilyen hirdetés gyógyszereket, illetve gyógyhatású készítményeket szeretett volna eladni a szorongáscsökkentőtől a potencianövelőig – miközben a szorongás és a potencia kölcsönösen gátolja egymást –, beleivódott az ösztöneibe, hogy mindig mindennél figyelni kell a mellékhatásokra. Meg is állapította, hogy azok a nagy hatalmú emberek, akik a világpolitikát irányítják, nem néznek elég reklámot, mert ha néznének, ők is tisztában lennének a mellékhatásokkal. Vagy pedig tisztában vannak mindegyikkel, de eltitkolják, a mellékhatásokért ugyanis külön pénzt kapnak.
Bárhogyan is legyen, a mellékhatás legtöbbször nem jó, kivéve a büfés Esztert, hiszen a nő látványa életben tartja benne a reményt. Még szerencse, hogy Esztert nem reklámozzák, mert akkor a hivatali büfébe járna kávézni a fél város. Igaz, hogy az egyértelmű mellékhatást szomorúságnak és hiánynak nevezik, de J. Károly ezt inkább elvonási tünetként értelmezte. Esetleg még Karcsit is a pozitív példák közé tudná sorolni. A teknőstartás mellékhatása az, hogy J. Károly nincs egyedül. Lehet ugyan, hogy az egyedüllét elkerülése inkább az ok, nem pedig a mellékhatás. Ez egy kutyával még jobban érzékelhető volna, viszont a kutyának az is a mellékhatása, hogy hozzá kell igazítani a napirendet.
Mindenesetre a mellékhatások és az okok összekeveredésében való tisztánlátás jóval bonyolultabb feladat annál, mint amivel J. Károly egyedül is képes lenne megbirkózni, a büfés Eszter segítsége nélkül. Elő is vezette a délelőtti kávézás közben az elméletét arról, hogy mit gondol a mellékhatások és az okok közötti összefüggésről, avagy a kettő fölcserélhetőségéről.
A háborúkban például nem csak azok halnak meg, akik ott vannak a harctéren vagy a megtámadott területeken! Drágább lesz mindenütt a fűtés, emelkednek az árak, az egyszerű ember pedig eldöntheti, hogy nélkülözés, tüdőgyulladás vagy kezeletlen betegség miatt távozik-e az élők sorából. Az sem kizárható, hogy szorongásos depressziót okoznak a világpolitikai fejlemények, az meg egyenesen tudathasadásos állapothoz vezet, hogy a veszélyérzet növelésével a veszély forrásaként mindig bűnbakokat neveznek meg. Általában az lesz a bűnbak, aki normális. Igaz, ha az ember állandóan retteg valamitől, az étvágya és az életkedve is elmegy, így kevesebbet költ, annak a mellékhatása pedig az, hogy nem növekszik a gazdaság, következésképp az ő fizetése is csak az előírt minimumot követi.
Elveszítjük továbbá az egyéniségünket, mert egyre gyorsuló ütemben terjesztik ki mindenre az ellenőrzést. J. Károly szerint az okostévék azt is látják, ki milyen gyakran és milyen pózban szereti. Ő ugyan nem esik bele ebbe a körbe, viszont állandóan kapja az értesítéseket, hogy intézzen mindent elektronikusan. Tart attól az időtől, hogy mikor végre eljutna a házaséletig, azt is elektronikusan kell majd csinálni.
Egyszóval, próbálta egy irányba terelni csapongó gondolatmenetét, szerinte ezek nem mellékhatások, hanem épp ez a cél. Tehát az ok. Nem az, hogy elektronikusan csinálja, hanem hogy ne legyen saját gondolata semmiről sem.
A büfés Eszter megnyugtatta J. Károlyt, hogy egyelőre nincs elveszve az önálló gondolkodás ügye. De még jobb, ha ketten próbálnak együtt gondolkodni ugyanarról. J. Károlyt valóságos forró zuhanyként érte a fölvetése, hogy megnézhetnének este egy filmet, aztán beszélgethetnének. Magyar filmet, művész moziban, reklámok nélkül. Ha pedig keletkezne valami mellékhatás, talán éppen az lenne a cél.
A szerző irodalomtörténész