Túl a futballon

Néhány nap elmúlván ama többszörösen ünnepi vasárnap délután óta, midőn egyszerre láthattuk – hála a Fennvalónak, immáron sokadszorra – a magyar akarat és csakazértis-hit látványosan megrendítő diadalát és egy valóban szerethető fiatal együttes személyiségként is figyelemre méltó szövetségi és csapatkapitányának együttes és több mint rokonszenves megdicsőülését: föltehető a kérdés – túl a futballon, vajon mennyire fogalmazott meg ez az Eb-re való kijutással, gyönyörű utolsó győzelemmel és egyféle Szoboszlai one-man-showval fölékesített-megkoronázott év és év vége általánosítható, összmagyar társadalmi és nemzetpolitikai tanulságokat?

Nagymértékben, vághatjuk rá rögtön. Mert túl a futballon: Marco Rossi, Szoboszlai Dominik, Dibusz Dénes, Sallai Roland vagy akár Lois Nego karakterét is megismerhettük annyira, hogy némi – jókora – elégtétellel kijelentsük: végre a nemzeti érzés, az annyi évtizeden át pusztító magyarságtudat-rombolás, a kisebbségi komplexusokba, burkolt vagy nyíltabb nemzetellenességbe taszítani próbáló hülyítés-manipulálás-átnevelési kísérletsorozat után úgy nyilvánulnak meg a magyarság elemi össznemzeti tudatát mindenkoron alapszinten kifejező labdarúgás mai legjobbjai, ahogyan annak kifejeződnie, látszania és hatnia kell. „Boldog vagyok, hogy magyarnak születtem” – mondja Szoboszlai Dominik, „a hazánkért küzdünk” hangoztatja Sallai Roland, ehhez Szoboszlai hozzáteszi, hogy „a nemzeti válogatottban játszani nem teher, hanem megtiszteltetés” – mesterük, a Rossi nevű nagyszerű talján pedagógus pedig arról beszél, hogy dicsőség ezt az országot képviselni, és boldog, hogy tagja lehet a magyar nemzet közösségének.

Hogy a kisgyerekeknek már jó ideje és mindinkább Szoboszlai a példaképe, és a Grosics- vagy Jasin-szintre emelkedett Dibusztól éppúgy mezt kunyerálnak, mint a nekünk örökre Beatles-szülőváros Liverpool játékosától: nemcsak az idegesítően közhelyes „minden korban kellenek a példaképek” magyarázattal okolható. Az az eszmei és erkölcsi alapállás, amely fenti embereket jellemzi, nemcsak túlmutat a futball 21. századi világán, de egyben a jelenkori magyar valóságot is újfajta fénytörésben képes láttatni. Mert mostanra, lám, mifelénk azoknak lett becsülete, akik úgy rúgnak olykor csodaszámba menő gólokat, hogy utána megcsókolják a Szent Koronával ékes ősi magyar címert a mezen, mint Nego Izland ellen, Gazdag Wolverhamptonban vagy most az immáron ezer százalékosan csapatkapitány Szoboszlai a Puskás Aréna önfeledt eufóriában őrjöngő 65 ezer testvére előtt. Mert tudják, érzik, átélik, mit jelent mindez valójában. Ott bent. A mélyben. Akkor is, ha nincsenek is átfogó ismereteik a Szent Korona-tan misztériumáról vagy a hármashalom és a kettős kereszt ősi szimbolikájáról és históriájáról. Ám ezek a fiatalemberek már kicsit olyanok, mint azok a fiúk voltak, akiktől Bárány Tamás mint öccseiktől kért megrendülten bocsánatot egy nemzeti forradalom és szabadságharc kellős közepén, mondván: idősebb, tehát kiábrándultabb bátyként azt hitte, csak a lányok, a divat meg a pénz érdekli őket, és ennek megfelelően állnak a világhoz és a hazához.

Mostanában arról beszél és ír szinte mindenki Magyarországon, hogy végre Csapatunk van. Nem – végre valóban, a szó teljes, átélt, igaz értelmében Magyar Válogatott a csapatunk. Válogatottan jó érzésű-szemléletű-világlátású, ennek megfelelő erkölcsi-eszmei tartással bíró, ennek megfelelő elveket a gyakorlatban képviselő és megvalósító fiatal emberek, akiknél most ne a szakmai tudást, még csak ne is a taktikai vagy a technikai érettséget-felkészültséget vagy a szívós, kitartó munkabírás morálját tekintsük elsődlegesnek – hanem azt a szívet-lelket melengető szívet és lelket, amelynek megléte árad, sugárzik belőlük, akár egy jól kézben tartott, kiemelkedő osztályból a fegyelem és a felkészültség mellett a rendben lévő szellemi-szemléleti állapot, a mentális-pszichikai egészség. Marco Rossira vagy Lois Negóra meg az jellemző, amit Márai Sándor írt a Szindbád hazamegyben: „volt itt valami, varázslat és fertőzés, idegbaj és áhítat, méltóság és nemesség, aminek bűvitalából elég volt néhány nemzedéken át kortyolni, s az idegenből idevándorolt ember fattya egy napon már ezzel a bánattal szemében ébredt, s megtudta, hogy varázslat történt vele: ivott a titkos bánat nehéz vizéből, és magyar lett. Mi volt ez a bánat igazában? (…) örömnek és akaratnak, pusztulásvágynak és sértődöttségnek, önfeláldozásnak és egy ábrándhoz halálig hű konokságnak miféle keveréke volt a titok, melytől a magyar ilyen reménytelenül magyar volt, melytől magyarrá lett mindenki, akinek szívét egyszer átjárta egy Balaton parti éjszakán a holdfény, a bor, a rózsák illata és a hegedűszó, hogy aztán soha többé ne találja meg egészen lelke nyugalmát? (…) Mifajta varázslat volt ez, melynek bűvöletében a sváb fegyvert fogott, és elment harcolni Kossuth csapatában Komárom alá, az osztrák ellen, zsidó gabonavigécek zergetollat tűztek a kalapjuk mellé, papramorgót reggeliztek, ő-zve beszéltek, hegyeset köptek, pofozkodtak és hajnalban részegen sírtak a szegedi resti asztala mellett, mintha őseik is Álmosy apjával, a nyírségi vezérrel érkeztek volna egy ezredév előtti hajnalon Vereckére? Miért siratták és temették az írók ezt a nemzetet minden időben, s minden vajákos és baljós prófécia felett milyen titkos érvvel élt és hallgatott át ezer évet a nemzet, oly komoran, ahogy csak a hortobágyi pásztor és az állat tud hallgatni a végzettel szemközt, melyet túl kell élni kérdés és felelet nélkül, mert a nemzetnek dolga van a Tisza és a Duna között?”

Az a gyanúm, ők értik ezt. A többiekkel együtt. Kívánhatunk-e többet?

A szerző író