Csurka, újra

Az a bonyolult és főleg egyszerre lehangoló és felháborító história, ami a Csurka-darabok 1990 utáni előadhatóságának részleteit tartalmazza, rendelkezik egy hatalmas, kellőképpen máig figyelembe nem vett pozitívummal. Csurka bármelyik színpadi műve, ha valami véletlen, egyféle csoda vagy óriási emberi erőfeszítés eredményeképpen mégis a közönség elé kerül, mint 2011 szeptemberében, tehát még nagy írónk életében Karinthy Márton jóvoltából az Eredeti helyszín vagy most a napokban András Attiláék Udvari Kamaraszínházának köszönhetően a Megmaradni – ünneppé, demonstrációvá és rendkívüli, nagy eseménnyé válik. Méltán.

A felejthetetlen 1988-as év felejthetetlen nyara, Gyula, Várszínház. Alig néhány kilométernyire innen, a zöld és mindenféle más – trianoni – határon: befelé áradó erdélyi menekültek, odaát iszonyatos terror, a magyarság ideát lassan éledni kezd. A még éppen-csak féllegális MDF teljes vezérkara a nézőtéren. És Csurka István a maga teljes – óriási – drámaírói, szcenikai-dramaturgiai rutinját, sikerszériáinak tapasztalatait, teljes eszmerendszerét mindezzel kombinálva – az aktuális, életfontosságú nemzeti ügy szolgálatába állítja. Nem először és nem is utoljára. El lehetne most itt esztétizálgatni azon – ’88-ban meg is tették, túl sokan, túl sokszor –, hogy az aktuálpolitikai kényszerek hogyan és miként befolyásolták, netán csökkentették (mert csökkenthették) a mű hatásfokát, aztán azon is, hogy a közvetlen politizálás kényszere mennyire nyomja – akár agyon is – az irodalmi alkotást, ami dráma estében a tragikum hétköznapivá válásának, mindennapivá iszonyodásának láttatását is feltételezi. Ne tegyük. Merthogy a tragikum, a dráma, a gyilkosságok, a szörnyűnél is szörnyűbb üldöztetések, a megaláztatások özöne valóban a hétköznapok legszokványosbb velejárói Ceaușescu Romániájában. És most, három és fél évtizeddel a gyulai bemutató után azt kell látnunk: a fénytörések, a miliő, a körítés sokat változott ugyan, de a látószög, sajna, nagyjából ugyanaz. (Az idő sokszorosan igazolta öreg harcostársamat, Raffay Ernőt, aki 1989 végén, az általános eufória és lelkendezés kellős közepén azt nyilatkozta: nem túl optimista az erdélyi magyarság jövendőjét illetően…) És megfejelve mindez olyan, mostanra teljesen nyilvánvalóvá lett tényekkel, amiket Andrási Attila rendezése olykor bravúros eszközökkel kiválóan érzékeltet, egészen a záró képig, az EU-zászló alatt az EU-himnusz Beethoven-Örömóda jó arabosan-iszlamizáltan „áthangszerelt” megszólaltatásáig…

Rendkívüli élmény Csurka újra a színpadon. Feltámadás, meghatott pillantások, örömteli mosolyok, nagy találkozások – igazi magyar közösségi ünnep. Pista bátyánk két jókedvű, rá annyira jellemző „hö-hö” között elégedetten pillanthat alá. Midőn azt írta – halála előtt alig néhány hónappal – , hogy az első Békemenet elemi erejű ténye azt is jelentette, hogy „most végre megmozdult valami a magyarságban”, és kifejtette, hogy a mérkőzés állása változott: immáron 1:1 – most, a Megmaradni frenetikus bemutatója után, Pista bátyánk biztatására – és biztatásával – hozzátehetjük: lehet, hogy közelebb állunk a győzelemhez? Igaz, a meccsnek még nincs vége, de emlékeztessünk rá: jelképes együttesünk, a végre valóban nemzeti nemzeti válogatott idegenben 0:1-ről fordított. A minta adott. A nélkülözhetetlen Csurka István-i látlelet is. Nosza.

A szerző író