Ideggörcs az Abbáziában

Nehéz teher a múlt. Sokan szabadulnának tőle, mások emlékezete igencsak „szelektív”. Közben egész iparág települt a múltgyártásra, -hamisításra. Megrendelő mindig akad. Azt hiszem nagyon megdöbbennénk, ha átvizsgálnánk a világ országainak történelemkönyveit: hányféleképpen látják a múltat, hányféleképpen magyarázzák. Mi a fontos, mi az, amiről tudomást se vesznek, mi az, amit szándékosan elhallgatnak. De nem kell ehhez világgá mennünk, elég itthon körülnézni: hányféleképpen értelmezik a múltat? Kinek mi a fontos, mi a követendő? Melyik szereplő; ki a gonosztevő, ki a megmentő? Ki a hiteles szerző, ki a félrevezető. Relatív, minden relatív – mondják és megigazítják dolgozószobájuk falán Einstein híres portréját, pedig ehhez Einsteinnek semmi köze. Nehéz teher a múlt, súlya nélkül talán könnyebben szökellhetnénk, de az is igaz, hogy nagy megkönnyebbülésünkben minden önkontrollunkat is elvesztenénk. S a nélkül hova jutna a világ? Káoszba és pusztulásba. Nekünk ez nem valami teória, következtetés, elmélet: nekünk ez gyakorlati tapasztalat. A múltat végképp eltörölni vágyók uralma törvényszerűen, banálisan és elkerülhetetlenül az önkény.

Senki nem tud csak a mában élni, ez lehetetlen. Mint ahogy levegőt is a következő levegővétel reményében veszünk, úgy a mai cselekedeteink is a holnapi terveinkről, vágyainkról szólnak. Akkor is, ha csak élni akarunk. Akkor is, ha már élni sem akarunk. Akkor is, ha meghalni akarunk. Nem is gondolnák, mennyire valóságos probléma ez. Múlt nélkül a „jövőnek” élni elviselhetetlen. Ha éppen csak annyi ambíciónk van, hogy gyermekünket felneveljük – csak? – már odakapcsolódik a jövő mellé a múlt. Személyes múltunk, a szerelem, a gyermek megszületése, a nevelgetése. A gyermek nem a légüres térben létezik, nem is a jövőben. A gyermek velünk él az időben, amely múltból, jelenből és jövőből áll. És a térben, amely a kis szobácskájából a tereken át, a városokon át, a hazájáig ér. S onnan aztán a tágabb hazájáig, földrészig, bolygóig. A képzeletéig, álmaiig. És aztán gyorsan vissza: vissza a saját kis bolygójára, ahol várja a kevély virág, a három vulkán, várja a szürke nyuszi, a csilingelő villamos, várja anya és apa, a vacsora. Várja a múlt és várja a jövő. Ahogy a gyermek nő, egyre nehezebb lesz eligazodni a múltban is, jelenben is, s ahogy rohan az idő, egyre bizonytalanabb a jövő. Így van ez, kár lenne tagadni.

Ahogy a múltat is nagy kár lenne kidobni. Nehéz, nehéz, de az tart itt a földön, az adja meg a mértéket, az mutatja meg a silányságot és az értéket, az segít eligazodni és az segít szép terveket kovácsolni. Ezért hasznos, ha a múltból nem válogatjuk ki csak a szépet és jót – magunkról sem – , hanem a maga valójában mutatjuk meg. Úgy persze nehezebb a teher, de erősebbek is ezáltal leszünk. Csoda egy nép vagyunk, ezt eltagadni minek is kellene, de egyidőben – a jelenben – soha nem látta közülünk mindenki ugyanúgy a dolgokat. Én azt hiszem, még abban sem volt valami nagy egyetértés, hogy miután bejöttünk, maradjunk is itt a Duna-Tisza tájékán. Voltak, akik mentek volna tovább, mások inkább vissza, s bizony komoly „rábeszélőképességre” volt szükség ahhoz, hogy itt államot alapítsunk, keresztény hittel, s még inkább Rómának hódoló keresztény egyházzal. Meg mindazzal, amivel egy állam létrehozása és működése járt. Segítettek a környülállások. Az adózást meg a feltétlen engedelmességet – akik földjükön foglalás és nem adomány révén ültek – éppenséggel csak 1848-ban voltak kénytelenek elfogadni. Akkor se szívesen. „Régi jogon” kiváltságaikhoz ragaszkodtak volna, de nem sok maradt, legfeljebb a szavazati jog.

Mennyi vita volt, mennyi perpatvar. Az Árpádok alatt is, s végig, míg meg nem jött a török. S azután pláne! Labancok, kurucok, erdélyi nagyurak, pártiumi részek – a Nagyságos Fejedelem –, Károlyiak, Wesselényiek, Batthyányak, Pálffyak, Esterházyak, Festeticsek, Széchenyiek! S aztán Kossuth. S a gyönyörű szabadságharcunkban – 1849-ben – mennyi veszekedés a politikusok, tábornokok, sőt költők között. Nem az a baj, hogy Petőfink, ez a nagyszerű vadember összeveszett a hadügyminiszterrel, hanem hogy vérig sértette Vörösmarty Mihályt. S aztán Kossuth és Görgei, s később Kossuth és Deák. Mindegyik terhét itt cipeljük. Mindegyik igazát. Mindegyik sértettségét, mindegyik áldozatát. Mert akartak valamit, s a hazának akarták. Jót akartak, csak másként látták.

Nekünk a huszadik század jutott megélt múltnak. Megéltük, mert a nagyapánk mesélt Przemyśl ostromáról meg a Piávéról. A térdén ültünk, és éreztük a combján a sebesülés nyomát. Igaz volt hát a mese is, ahogy tizenkét oroszt leterített. Anyánk szemében láttuk a félelmet a nagy ostrom idejéből, 1945-ből. Én tőle hallottam a történeteket a zsámbéki apácákról. Ott nevelkedett náluk. Először apácát Lengyelországban láttam az utcán a hetvenes években, s ma is érzem azt az örömöt, ami átfutott akkor rajtam. Lám, ilyen apácák nevelték az édesanyámat: mégis vannak, nem mese ez gyermek! És Magyarországról hova lettek?!

Nekünk Rákosiék meg Kádárék jutottak. Ezek már semmi jót nem akartak. Csak eltörölni a múltat s birtokolni a hatalmat. Volt mit eltörölni. Ott volt mindjárt 1956. A nagy-nagy titok. Amiről mindenki tudott. A Kádár-féle árulás. És aztán mennyi árulás még. A múlt eltagadása mindig a jövő elárulását is jelenti. A ’68-as árulást. Aztán még egy kis haladékért a jövő elárulását: eladósítást. Aztán az ország kiárusítását. Nekünk Kádárra még Horn Gyula jutott. Hab a tortán. (Méghogy habostorta?!) Komoly arculcsapás volt. S aztán még és még. 2004, a népszavazás és 2006, a kardlapozás.

Nehéz teher a múlt. Néha fogva is tartja az embert. Rátelepszik, marja, csípi, mint egy medúza. Szabadulna hát. Legalább a kellemetlen részletektől. Legalább a rossz döntésektől, az árulásoktól, megalkuvásoktól, a felesleges perpatvaroktól. Szabadulna a kényszerképzettől, hogy a történelem ismétli önmagát. Hiszen valóban. Mennyi árulkodó részlet. De ha valóban ismétli önmagát a történelem, hová kell visszatérni? Hol kell nagyon figyelni? Mi következik? A kudarcok vagy a sikerek jönnek vissza? Sajnos nincs ilyen ismétlődés. Sajnos? Inkább szerencsére. Nem vagyunk elátkozva. Nem vagyunk kudarcokra, vereségre kárhoztatva. Épp ellenkezőleg. Van választási lehetőség, van esély, van új jövő. De nincs új múlt. Nem is kell. Pont olyan a múltunk, amilyenre szükségünk van. Tanulni tudunk belőle. Önhittség nélküli magabiztosságot. Megalázkodás nélküli áldozatkészséget. Önfeladás nélküli szabadságot.

Ezek mind nagyon fontos tulajdonságok. Éppen ma ilyenek, amikor Európa és Amerika jelentős része levált a jövőjéről. Azaz levált a múltjáról. Innen ez jól látszik. Innen Csillaghegyről. Szinte óráról órára várható, hogy valami jóvátehetetlen történik. Valami végzetes hadüzenet. „Felsorakoztak.” És nem tehetek mást, mint szorongva elodázom a pillanatot. Mert tudom, és látom, ahogy Babits Mihály sétál az Andrássy úton és meghallva Ferenc József hadüzenetének hírét, kétségbeesetten görcsbe merevedik és félönkívületben kiabálni kezd az utcán: Egy százéves háború kezdődik! És tényleg. És már rég eltelt a száz év. Száz rettenetes év. Száz magányos év. Száz év egyedüllét.

Attól tartok, ez a történelmi pillanat nem szerepel egyetlen ország történelemkönyvében sem. Ez az ideggörcs az Abbázia előtt. S milyen kár is ez. De Babits Mihályról sem tudnak sokan, kiféle, miféle alak lehetett. Talán, hogy Szekszárdon színésznőt szeretett. S így majd nekem is hasonló ideggörcsben kell kitörnöm, ha megtörténik a gyászos bejelentés. Legfeljebb nem lesz ott senki, aki betuszkol az Abbázia kávéházba, s az esetet nem jegyzi fel bizonyos Déry Tibor. De hát hol van már az Abbázia kávéház? S hol maga Abbázia. Déryről nem is szólva…

A szerző történész