Sándor a stadionban

Az 1956 utáni időkben Rózsa Sándorra legelőször alighanem Csoóri Sándor irányította rá az új – a reneszánsz hajnalát jelentő – közfigyelmet: Nomád napló című 1978-as esszékötetének egyik írásában számolt be Rózsa Sándor szamosújvári sírjának állapotáról, nem rejtve véka alá a romániai állapotokat és az ottani közszellemet. A rendszerváltás után aztán jött – többek között – Szentesi Zöldi László Rózsa Sándor-könyve, és egy ideje már az interneten is találkozni lehet a nagy betyár földimnek tulajdonított mondással: „Ha mindönki úgy tösz, ahogy tönni köll, akkó mindön úgy lösz, ahogy lönni köll.” És most, a feledhetetlen nagy mérkőzések sorába lépett magyar–szerb összecsapás előtt a Puskás Arénában a Carpathian Brigade, vagyis a Kárpáti Brigád óriás molinóján érkezett meg Sándor a stadionba, fotójával és a fenti örökérvényű szentenciával, monumentálisan és dekoratívan, nagy hatásúan és különleges lelkesítő funkcióval.

Az alábbi, történeti eseményekkel is színezett fejtegetések nem biztos, hogy túl sok aktualitással bírnának, ha… ha közvetlenül a mérkőzést követő szerb sajtóvisszhangok között a nagy szurkolói meglepetés akcióra történő reakcióként nem lett volna olvasható a Nova nevezetű hírportál megjegyzése Sándorunkra a stadionban: „Szégyenletes.”

Tény és való, hogy Rózsa Sándor nem tartozott a gáncs nélküli lovagok közé, enyhén szólva nem éppen törvénytisztelő életmódot folytatott, magyarán közönséges útonállónak, rablónak, köztörvényes bűnözőnek is lehet nevezni – csakhogy ez az éremnek szigorúan csak az egyik oldala. Rózsa Sándort – nyilván nem a lovak meg a tehenek elhajtásáért – valamiképpen mégis tisztelte és a maga módján, úgy-ahogy még kedvelte is a dél-alföldi nép, hiteles források szerint Sándor bácsinak szólították – kizárólag cégéres gazembereknek és kapcabetyároknak minősíthető alakokat ritkán neveznek így, pláne kollektíve – attól tartok, minimum úgy lehettek vele, mint Rejtő Jenőnél Fülig Jimmy Privát Elekkel, aki foglalkozására nézve a kérdésre higgadtan válaszolta: „rabló” – ennek ellenére Jimmy valahogy „kedvtelve” nézegette. Mert nem „csak” rabló volt. Miként Rózsa Sándor sem. Ne feledjük ’48-as szabadságharcos részvételét, kétségtelen „betyáros” túlkapásaikkal együtt (ezért volt kénytelen Kossuth feloszlattatni Sándor rettegett, 150 fős karikás ostoros – ma így mondanánk – kommandós különítményét) – mert nagyjából őrá is jellemző volt valamiképpen az, ami a szintúgy nem éppen erkölcsbajnok költő Villonra és még jó néhány hasonló személyiségre: volt szíve. Nem volt eredendően romlott, nem volt lelketlen, nem volt születetten gonosz teremtménye a Teremtőnek. Vannak ilyenek, tudjuk.

Hogy a magyar szurkolók „kemény magja” mit érzett meg, mit, mennyit tudott meg és miképpen is áll érzelmileg, miket is merít a röszkei parasztfiúból lett betyárlegenda mélyebb, összetettebb, bonyolultabb valóságaiból – nem tudható. De nem is igazán érdekes. Az érdekes a fura egybecsengés a lassacskán a legnagyobb magyar pedagógusok sorába lépő Marco Rossi szavaival, aki a szív diadalát emlegette, és arról beszélt (nem először), hogy azért szeretik az emberek ezt a csapatot, mert ez az a hozzáállás, amelyben a mélyen átélt hazaszeretetet gyakran látványosan hatalmas akaraterővel, önfeláldozással, észrevehető hittel és már-már testvéri összeforrottsággal érvényesítik, aminek meg is vannak az eredményei. Mert már Petőfi megírta (Rossi meg ösztönösen érzi, ez a nagy benne), hogy „új nemzedék jött, mely apáit / Arcpirulással emlité s azoknál / Jobb akart lenni és az is lett, / Mert csak akarni kell!...” Attól tartok, ilyen egyszerű ez….

És Rózsa Sándor – amúgy mellékesen – mégiscsak a magyar ügyet védte, és azokat a tömeggyilkosokat büntette, akik a Délvidéken egyedül Zenta városában 2880 magyart gyilkoltak halomra, öregeket, nőket, gyerekeket. („Déli Magyarországban zsákba rakják a lenyiszált magyar fejeket, éjszaki és keleti Magyarországért ki kezeskedik? (…) A rác fene eszi az ország lábát s maholnap a szívébe harap”, írja naplójába Petőfi 1848. augusztus 10-én.)

Fentiek éppúgy a grandiózus Rózsa Sándor-kép teljességéhez tartoznak, mint a tény, hogy a szerb válogatott igen-igen jól játszott, kapitányuk már a lefújás előtt igen rokonszenvesen gratulált Rossinak, ugyanakkor a szerbek – Kalmár Zsolt szavait idézve – „idejöttek nagy arccal és nulla ponttal távoznak”. Sándor meg ott volt a stadionban és – vessenek meg érte, vállalom – az jut most róla eszembe, amit derék szegedi földijeim mondtak a betyárkirálynak, midőn visszatért a városba: „Isten hozta, Sándor bácsi! Csakhogy möggyütt.” Az EB-szerepléssel együtt.

A szerző író