J. Károlynak eddig soha nem jutott eszébe, hogy ő tulajdonképpen angol. Például még akkor is bocsánatot kér, ha nem ő volt figyelmetlen, hanem a másik. Türelmesen kivárja a sort, már ha van miért sorba állnia, és van is pénze arra a valamire, s nem tolakszik még akkor sem, ha tudja, hogy mire odaér, neki már nem marad belőle, mert olcsó, ezért álltak annyian előtte.
Nem szeret késni, inkább lemondja az időpontot. Legutóbb a munkahelyéről késett volna el, mert történt egy baleset, és a mentő csak a sínen tudott megállni a biciklisávhoz épített oszlopok miatt, néhány járat ezért kimaradt, mire ő majdnem hazament, de a főosztályvezető sem angol, így nem értette volna meg J. Károly indokait.
Ezeket a szokásokat egyébként nem a saját tapasztalatából tudja, hanem a büfés Eszter mesélte neki, akinek a barátnője néhány éve a szigeteken dolgozik, de most haza akar költözni, mert mire nagyjából olyan lett volna, mint egy angol, rájött, hogy semmi értelme nincs hasonlítani hozzájuk, mert a nemzeti karakter olyan lett, mint a panda, ritka és veszélyeztetett.
Az időjárás viszont már itt is angol, megbolondult és kiszámíthatatlan, az előrejelzéseknek sem nagyon lehet hinni, és ha J. Károlynak nem lenne vérnyomása és csontja, egyáltalán nem tudná, hogy mit vegyen fel másnap, persze, a vérnyomása sem mindig az időjárástól függ, sőt. Elég Eszterre gondolnia vagy a főosztályvezetőre – a nő esetében az izgalom, utóbbinál a félelem okozza a kiugrásokat, és ezen a helyzeten kardiológus helyett csak egyszerre két pszichológus tudna változtatni, egy munkahelyi és egy párkapcsolati. Mivel azonban a párkapcsolat eddig még nem jött létre, J. Károlynak nem pszichológusra, hanem tanácsadóra volna szüksége. Nem olyanra, mint amilyenekkel tele van a városháza, hanem igazira.
Az angolok állítólag azért beszélnek olyan sokat az időjárásról, mert karban tartja a hidegvérüket, de arra is gondolhatnak, hogy ezzel a témával nem sértik meg senki önérzetét. J. Károly erről kevésbé volt meggyőződve, mert az érzékenység kérdésében mostanság semmit nem lehet bizonyosra venni, azt sem, hogy igazi-e, vagy fizettek érte, sőt az is talány, hogy vajon miért nem érvényes minden irányban. Ám a kulturális identitás részét képező időjárás középponti témává emelése – jobb híján – igazolja a meteorológusok létjogosultságát, mert ugyan senki nem veszi komolyan őket, mégis mindenki beszél róluk. Ebben a tekintetben hasonlítanak az ellenzéki politikusokhoz vagy az ufókhoz, azzal a különbséggel, hogy az utóbbiak társadalmi elfogadottsága még mindig erősebb.
J. Károly, aki a reggeli készülődés közben majdnem angolnak képzelte magát, előszedte a bélelt kabátot, amelynek molyirtószaga volt, ráadásul délután már melege lesz benne. Hogy a figyelmét elterelje a négy évszak szintéziséről, a friss híreken gondolkodott. Hogy pontosan mi is történik, azt ugyanúgy nem értette, mint az időjárást. A szomszédos háború állítólag már véget ért, de még nem jelentették be, most azon ügyködnek, hogy kinek mennyi jut az újjáépítés hasznából, amellyel megfejelik a háború hasznát. Ez a másik pedig, amelyről Európa azért nem mond semmit, mert már nem Európa, azzal fog véget érni, amit egy bizonyos János már régen megjósolt.
A szerző irodalomtörténész