Kapkodom a fejem, nem könnyű kiválasztani, miről is írjak, hiszen fantasztikus hírekkel szembesülhettünk az elmúlt napokban. Előbb úgy gondoltam, hogy az Egyesült Államok ukrajnai szerepvállalásának újragondolása felülmúlhatatlan, hiszen azzal minden józan gondolkodású ember tisztában lehet, hogy csak ez vihet közelebb a békéhez, amely nélkül cseppet sem lesz könnyebb az életünk. Csakhogy két nap alatt két magyar honfitársunknak is Nobel-díjat ítéltek oda, amely még akkor is ámulatba ejtő, ha a tudományos sikerüket felfogni is nehezen tudom, hiszen Karikó Katalin mRNS-kutatásai vagy Krausz Gábor attoszekundumos fényimpulzusai csak hosszas kutakodás nyomán fordíthatók le számomra.
Mi írhat felül két ilyen hírt?
Talán egy olyan, amiben mi magunk is benne vagyunk, amihez mi is hozzátettünk valamit, hiszen Karikó Katalin lényegében azt követően indult el a tudományos csúcsok felé, hogy még a rendszerváltás előtt létszámfelettinek nyilvánították a Szegedi Biológiai Kutatóközpontban, és családjával együtt Amerikába költözött. Krausz Gábor Németországban tudta elérni azokat a lehetőségeket, amelyek felfedezéseihez kellettek.
Pedig, ha nem is ezeken a területeken, de lehetőségek nálunk is kínálkoznak, és ennek az elismeréseként tegnap Marco Rossi, a labdarúgó-válogatott olasz szövetségi kapitánya letette a magyar állampolgári esküt, szimbolikusan is megpecsételve, hogy Magyarországot második hazájának tekinti. Az olasz szakember gyakran elmondja, hogy élete mélypontján kapott lehetőséget a bizonyításra a Honvédnál, és azóta, amihez csak nyúl Magyarországon, az sikeressé válik, szövetségi kapitányként pedig már olyan eredményeket ért el, amelyekre a világban mindenhol felkapják a fejüket; elég, ha csak az angliai négy-nullás győzelemre gondolunk, vagy az Európa-bajnoki szereplésekre. Mindez persze az ő sikere, őt csodálják ezért Európa-szerte, hiszen a már világhírűvé váló Szoboszlai Dominik mellett többségében olyan játékosokkal érte el a sikereket, akik nem tartoznak az európai élvonalba, mellette mégis legjobb tudásukat képesek kibontakoztatni; mondhatjuk, erőn felülit nyújtanak.
Hol van itt a mi közös teljesítményünk?
Marco Rossi évek óta nem győzi hangsúlyozni, hogy mennyire hálás az itt kapott lehetőségekért, de leginkább azért a szeretetért, ami a szurkolók felől árad felé, és még olyanokat is a lelátókra csalogatott, akik maguk erősen kritizálták azon lelátók megépítését. Igen, Rossi nem valamilyen homályos előnyökért vette fel a magyar állampolgárságot, nem taktikázik ezzel a döntésével, hanem a szövetségi kapitányként elért eredményein felül is ki akarta fejezni háláját, azonosulni kíván azzal a közeggel, amely világhírűvé tette. Mert a világ egyik legtekintélyesebb szaklapja ezért készített vele interjút, ahol Rossi azt sem titkolta, hogy élete álma Angliában dolgozni, de mindeddig az onnan érkező ajánlatokat is visszautasította, mert árulásnak érezte volna a csapattal, a szurkolókkal szemben. Persze, eljön majd az a nap, amikor visszautasíthatatlan ajánlatot kap, és nehéz lesz a válás, úgy tűnik, neki még fájdalmasabb, mint nekünk, viszont az állampolgári esküvel éppen azt fejezte ki, hogy Magyarországtól soha nem fog elszakadni. Ebben pedig valamennyien benne vagyunk, a közös sikerünk, és a Magyarországot külföldön általában negatív színben feltüntetőkkel szemben Rossi igazolja, hogy van itt mit szeretni.
A szerző vezető szerkesztő