Veszélyben a parlamentarizmus

Eljön az idő, vagy már el is érkezett, amikor a világmegváltó ideológusok és a végrehajtó hatalmi akarnokok meg fogják kérdőjelezni a népképviseleti választások létjogosultságát. Ezzel párhuzamosan felhasználják politikai küzdelmekre az igazságszolgáltatás intézményrendszerét. Ennek alapvető oka az, hogy a nép (a választópolgár) végül is bármikor hozhat olyan döntést, amely nekik nem kedves, urambocsá megvonja tőlük a parlamenti többséget, s így a kormányzás lehetőségét is. Látjuk, hogy Nyugat-Európában és Észak-Amerikában micsoda elképesztő és kifinomult eszközökkel manipulálják a polgárokat, hogy a politikai hatalmat fenntartsák. A dolog legtöbbször működik, s ebben a legfontosabb szerepe eddig a sajtónak volt. Ebben nincs semmi meglepő. Sokkal kiábrándítóbb, hogy a manipulálásban a sajtó mellé felnőtt a szórakoztatóipar és a tudományosság jelentős része is. Természetesen mindig tisztelet a kivételnek. Viszont így is előfordulhatnak gikszerek. Ezek közül a legjelentősebb Donald Trump győzelme volt az Egyesült Államokban a választásokon 2016-ban. Akkor még „trükkök százaival” sikerült elszabotálni Trump legtöbb törekvését, majd „trükkök ezreivel” sikerült meg is buktatni. De Trump nem könnyű eset, és az Egyesült Államok polgárai közül is sokan őrzik még legendás szuverenitásukat. Nem véletlen tehát, hogy bevetettek ellene minden létező nemtelen eszközt, lejáratva ezzel az amerikai választási rendszer után az igazságszolgáltatást is.

Nyugat-Európában csak azért nem látszik ez ilyen egyértelműen, mert az utóbbi két évtizedben nem lépett fel hasonló kaliberű politikus, vagy politikai mozgalom. Természetesen itt most nem a szellemi képességekről, vagy a programok minőségéről beszélek, hanem Trump erejéről, amelyben saját hatalmas vagyona épp úgy szerepet játszik, mint a politikai üzenetei és figyelemre méltó gátlástalansága. Európában a trükkök szövevényes rendszere még visszataszítóbb, sunyibb, körmönfontabb, mint az Egyesült Államokban. Itt rögtön zsigeri testnedvekként jelentkezik a gyűlölet, melynek célja megfojtani minden ellenkező nézetet. Aki veszélyeztetné a mai ideológiai trendeket és kiszolgálóik pozícióit rögtön „szélsőjobboldali”, fasiszta, kirekesztő és még mi minden lesz! A múlt, a történelem kisajátítása és önös felhasználása olyan fanatizmust okoz még ma is, ami meghatározza a kontinens nyugati felének állapotát. A cégéreket már átfestették, vagy a cégérek mögött egész más tartalom lakozik, mint az egyes pártok, mozgalmak alapításakor. A választópolgár zavartan nézelődik és alig veszi észre, hogy már semmi nem az, aminek gondolta. Kereszténydemokrácia? Szociáldemokrácia? Liberalizmus? Konzervativizmus? Sehol semmi. A zöld akarnokok és kalózok világa ez. De így lesz ez holnap is?

A megtévesztés még működik. „Jobboldal, baloldal.” Alig van értelme a megkülönböztetésnek. A megtévesztés sokféle lehet. Mint a megbélyegzés, a választási földrajz, a cenzúra, a genderideológia, a háborús propaganda, a korrupció, a migráció, a kulturális háború a vallás ellen, a jogállam és az ukrán gabona, a finn–török barátság, Sárközy és Salvini a bíróság előtt, a brexit és az atlanti fal, az Európai Unió, a hetedik cikkely és a hetedik lépcső, az infláció, a recesszió, a schengeni övezet és a légtérzár. És a klímavészhelyzet. Rengeteg félrevezetésre van szükség a hatalom megtartásáért. A legfőbb akadály a népképviseleti parlamentarizmus. Már meg is kezdődött ennek lejáratása. Csak még nem tudják pontosan, mi adja majd a legitimációt, ha nincs ilyen háttér? Adhatja valami transzcendentális felhatalmazás, de persze nem Isten, mert őt már megölték. Legközelebb a világmegváltókhoz a Legfőbb Lény állna, az elvont „ész”. Az elvont „szabadság”, ilyesmi. Az elvont „közjó”. Aminek tartalmát természetesen ők maguk szabnák meg, mint ahogy tették ezt annak idején Robespierre-ék. Talán nehéz ezt ma elképzelni, de ne vessék el azonnal. A legtöbb emberben ott él a kiválasztottság érzése, hogy ő hivatott az ész, a szabadság és a közjó tartalmának megfogalmazására. Ő is elvbarátai. Semmiképpen sem a „nép”. Hisz a nép műveletlen, barbár, tunya és befolyásolható. Nem úgy a világmegváltó entellektüel.

Legitimációt adhat egy ideológia is. Az ideológiák alapja általában egy utópia. Volt már dolgunk ilyenekkel, ezért idegenkedünk tőlük. A marxizmus–leninizmus és utópiája a kommunizmus valójában csak egy hatalmi rendszert, a szocializmust jelentette. Ami egy diktatúra volt, bevallottan, de félrevezetően. A proletároknak ehhez nem sok közük volt, de néhányan közülük kétségkívül igen magasra emelkedhettek. Nem azért, mert proletárok voltak, vagy éppen tehetségesek, hanem mert az ideológiát és annak képviselőjét a Pártot szolgálták. Ilyen ideológia volt – a maga utópiáival – a fasizmus, hungarizmus és a nemzetiszocializmus is. Ma még nem állt össze hasonló koherens gondolatrendszerré a világmegváltó ideológia, képlékeny állapotban van, ezért veszélyesebb is. Ennek a nevében tennék a múzeumba a népképviseletet. És ki-ki vérmérséklete szerint a szántást, autózást, húsevést, magát a fejlődést. Az utópia a világ megmentése. Mert szerintük biztosan elpusztul. Elpusztítjuk. Mi. S ha ők nem avatkoznak közbe, nem vezetik be a diktatúrát, menthetetlen lesz az emberiség is. Értünk haragszanak, nem ellenünk!

Jobb híján „zöldeknek” nevezem őket, mert ez a legerősebb eleme ennek az ideológiának. Legerősebb, mert van igazság alapja. Ugyanakkor legárulkodóbb is, mert eleve elhibázott. „Ugrásra” ösztönöz, sőt kötelez, mint egykor a bolsevik „forradalmárok”. Ugrani: beleavatkozni az evolúcióba. Átlépni, átugrani. Ez soha nem vezet jóra. Itt van a világnézeti különbség is köztünk. Én ugyanis hiszek az evolúcióban, s ezzel abban, hogy az emberiség ilyen „ugrások” nélkül is képes bejárni azt az utat, amely számára rendeltetett. Az „ugrások” – az evolúciót felrúgó erőszakos külső beavatkozások pedig visszavetik, nem előre viszik az embert. Látványos és megdöbbentő példa Németországból: az atomerőművek leállítása és a szénbányák újranyitása.

A népképviseletet is „át kell ugrani”, mert az „átlagember” semmit nem ért a világ nagy összefüggéseiből, ezért gátolja és nem segíti a világ megváltását. Ezért kell elgyengíteni a parlamentarizmust. Most még csak a korhatár lecsökkentésével (mondjuk tizenhat évre, esetleg tizennégy?); az állampolgárságtól való eltekintésre (bárki bárhol az urnák előtt); a személyiségi jogokra hivatkozva az adatok ellenőrizhetőségének illuzórikussá tételével stb. Most még a különféle pártokkal történő megtévesztés is működik. Ha szükséges a választási csalás is. Sok eszköz van. Vajon mikor jutnak el a lényegig? Mikor számolják fel érdemben a parlamentarizmust?

A hitleri Németországban voltak parlamenti választások. A sztálini Szovjetunióban is, a szocialista Magyarországon is. Sok értelmük nem volt, nem is lehet népképviseletnek nevezni azt a fajta parlamentet. Hitler, Sztálin és összes epigonjaik sokat kérkedtek azzal, hogy az általuk képviselt hatalom összeforrott a néppel. A valódi parlamentáris demokráciák morális felsőbbrendűségét éppen az adta, hogy a népre bízták a döntést. A legkiélezettebb helyzetben is. Így veszthette el a miniszterelnöki széket Churchill 1945 júliusában. Nem nézték le a népet, hanem a diktátorok ideje után megbíztak a népakaratban. Nálunk ez másként alakult, mert 1945- től és sajnos 1990-től újra jelentős erők próbálták aláásni a parlamentarizmust és a népakaratot. Jellemzően ugyanazzal a fordulattal: a nép nem rájuk szavaz, vagyis nem kompetens. (Mondják, s főleg gondolják ezt sokkal durvábban is.) A parlamentarizmus közvetett és már közvetlen veszélyben is van. Fenyeget a népakarat teljes negligálása. Könnyen lehet, hogy a megtévesztés kora után elérkezik a nyílt támadás ideje. Talán éppen arra való hivatkozással, hogy a népképviselet túlzottan sebezhetővé teszi a demokráciát. Mi hallottuk ezt már, átéltük. El nem fogadhatjuk, mert szabadságunk záloga – milyen idegenül hangzik ez egyeseknek – a magyar nép és nemzet maga.

A szerző történész