Petőfi nyelvezetéről (stílusáról, modoráról, nyelvi viselkedésmódjáról) beszélgetünk, s erre készülve olvasom újra publicisztikai írásait is. Olyan benyomásom támad, mintha különböző műfaji keretekben testet öltő nyilvános önéletrajzi töredékekkel volna dolgom. Ez a benyomás megerősödik, amikor melléjük olvasom a hasonló időszakban és hasonló (vagy egyazon) élményből fogant verseket. Úti emlékei például jelen vannak a költeményekben is; irodalmi és politikai vitáira pedig a költő Petőfi is reflektált.
Az Életképekben közölt 1848. júniusi hírlapi cikkében megváltozott ön- és közérzete miatt ragadott tollat. Visszautalt arra, hogy márciusban még a magyar nemzet kedvence volt, most pedig a támadások kereszttüzében áll A királyokhoz című verse miatt. Az „a republikanizmus első nyilvános szava volt” az országban, s megígérte, hogy lesz folytatása (év végén született meg az Akasszátok föl a királyokat! című költemény). Ennek apropóján aforizma értékű következtetést von le, a népszerűséget a római tarpeii sziklához hasonlítva, „melynek tetejére nem azért viszik fel az embert, hogy ott a magasban uralkodjék, hanem hogy lehajítsák”.
Petőfi bármennyire is vágyott rá, nem lett nemzetgyűlési követ, ellentétben Vörösmartyval, akit az 1848. augusztus 21-i, hadügyről tartott szavazás után rögtön megtámadott „trónfosztó” versében. A levélvitát a Kossuth Hírlapja közölte 1848. szeptember elején, s Petőfi érvelése igyekezett azokat a fordulatokat fölhasználni, melyek Vörösmartynál magukban hordozták a másképp értelmezés lehetőségét. Bár korában azt írta, hogy versei nem szorulnak védelemre, mégis a Vörösmartyhoz című verset védelmezte, megerősítve a publicisztikai célzatú műve indítását-indíttatását. Arról is meg volt győződve, akár Vörösmarty, hogy a „tollharc” nem bontja föl jó viszonyukat, sőt, ez a megszólalás neki talán jobban fáj, mint a címzettnek, ám nem hagyhatja kimondatlanul a fájdalmát. „Hallgassak-e, mivel szeretlek /Miként atyámat szeretem?/Hallgassak-e, mert teneked sem / Fáj majd ugy a szó, mint nekem...”
Az elhamarkodott ítélet igazságtalanságát Petőfi belátta ugyan, saját hibáját relativizálta. „Én legföllebb hibáztam azon versemben, de ő vétkezett, midőn azt nem a legtisztább baráti és hazafiúi fájdalom, hanem isten tudja milyen rosszindulat kifolyásának magyarázta”. Az át nem gondolt, spontán, indulatból született költői számonkérés alátámasztja, amit Salamon Ferenc írt róla 1858-ban, hogy „lelkében a tettvágy uralkodott s nem a meggondolás”. Hogy mi volt ez a „hiba”, azt az utolsó előtti versszak mutatja be – s Vörösmarty kiemelt nemzeti költői státuszának megkérdőjelezését nem is egyszerű hibának neveznénk, hanem az indulat kontrollálatlan erejének: „Te voltál a nemzet költője? / Te írtad azt a Szózatot, / Mely szólt egy országnak szivéhez?.../Azt most már szétszakíthatod, / Mert hieroglif lett belőle, / Amelyet senki meg nem ért. – / Nem én tépem le homlokodról,/Magad tépted le a babért.”
A publicisztikai-retorikai hang nemcsak a refrén miatt domináns, de a megszólítás, a rejtett dialógusvita intenzitása, az érvelő gondolatvezetés miatt is. Válaszában Petőfi a népköltőit fölváltó közköltői programját is megerősítette: „Inkább legyek ezután is, mint ekkorig voltam, bátran és kérlelhetetlenül kimondott meggyőződésem mártírja, hogysem gyávasággal vádolhassam enmagamat. Én enmagammal akarok békében élni, nem a világgal.”
„Uj pályámon paréj, tövis közt gázolok;/De megyek egyaránt,/Bár fájdalmas dolog,/Ha sziszegő kigyók mérges fulánkja bánt./(Az én utamban sok a kígyófészek/S hogy eltiporjam, én beléje lépek!” Az 1845. augusztusi Gyalázatos világban Petőfi már kijelölte az utat, melyen az önmagával való békében élés nem azt jelenti, hogy a világgal ne hadakozna. Az öncélt azonban képes föláldozni, s ez vezette ahhoz a felismeréshez, hogy a költő nem állhat csak „magánemberként” a közösség színe elé.
A forradalom és a Nemzeti dal után mind erősebb lett a retorikai, mozgósító publicisztikai indíttatás. Olykor nem a közösséget (a népet) szólítja meg, hanem magát az eszmét (A szabadsághoz – „Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe”), a Föltámadott a tenger…-ben az urakat fenyegeti („Látjátok ezt a táncot?/Halljátok e zenét?/Akik még nem tudtátok,/Most megtanulhatjátok,/Hogyan mulat a nép”). A királyokhoz refrénje („Bármit mond a szemtelen hizelgés,/Nincsen többé szeretett király!”) már trónfosztás; az Akasszátok föl a királyokat! fenyegetés az elnyomóknak és fölszólítás az elnyomottaknak. A hazát is megszólítja (Készülj, hazám!), mikor a Vörösmarty Szózatában a köznépre is kiterjesztett nemzetfogalmat beépíti a „haza” értelmezési keretébe. A passzivitástól, a tétlenségtől óv a Megint beszélünk s csak beszélünk… („A nyelv mozog s a kéz pihen;/Azt akarják, hogy Magyarország/Inkább kofa, mint hős legyen”); A szabadsághős-elődökhöz (Rákóczi) vagy magához az eszméhez fordul (Respublika), majd a hétköznapi vulgaritás nyelvezetében feltűnő elkeseredés, dühödt indulat reflektálódik a Mit nem beszél az a német… című versben.
Születtek még ugyan történelmi példázatai (Kun László, Vérmező) mellett családi versei (kisfia születésére és szülei halálára), szerelmi költeményei (az évfordulós” vallomások vagy a Szeretlek, kedvesem!), hazaszeretet-versei (Szülőföldemen, Kiskunság), mellettük a filozófiai vallomásos Az apostol, a mozgósító-ostorozó, önmagát és nemzetét sem kímélő Petőfi beszél hozzánk. Arany László vette észre először és különítette el ezt a közéleti (az ő terminusával: „politikai”) költészetet 1873-as akadémiai székfoglalójában. Ezekben a versekben szerinte nem azt kell vizsgálni, hogy milyen az a politika, ami mellé a költő szegődik, hanem azt, hogy milyen a vers. Bár elismeri, hogy nem mindig fénylik „a műgond csiszolása”, és „olykor eszméi is csak bölcselkedők vagy politizálók” – a vezércikk hangjához is közeledik egy-két verse –, ám nagy számmal vannak „forradalmi dalai, melyeket a legtisztább lyrai érzelem teremtett”, ezért Petőfi lelkesülése, szubjektivitása „erősebb, mint valaha magyar költőé volt”.
A szerző irodalomtörténész