Nem várt feltámadás

Nem vártam az ajándékot, nem vártam igazából semmit sem már: egy hosszabb – elég munkás – turné, egy készülő szociográfiához szükséges anyaggyűjtés végén voltunk, fáradtan és elégedetten, telítetten és már hazafelé fordulva. Ekkor érkezett. És véle egyféle feltámadás manifesztuma is. Felvillanyozva, váratlanul és igen-igen elgondolkodtatóan.

Aki foglalkozott már sporttörténettel (én soha életemben), bizonyára rendszeresen átélhette, amint egy-egy régi, neves versenyző vagy játékos, netán az általa, az ő révén megidézett egykori verseny vagy mérkőzés olyan históriai (családi, nemzetbéli, magánéleti vagy kollektív) élmény-, emlék-, eseménysort indít el, amire senki sem számíthatott. Velem ez történt, nagy örömömre és meglepetésemre.

Búcsúzáskor nagyváradi barátom kezembe nyomott egy nagyalakú, keményfedelű zöld–fehér könyvet, amin három nagybetű díszelgett: NAC. És mellette felirat: labdarúgó egyesület.

A sporttal valahogy mindig ambivalens módon valék, fura viszony, iskolás koromban ugyan magasugró voltam, kézilabdáztam, kosaraztam, később már csak egy-két szegedi SZÚR-on vendégeskedtem az újságíró csapatban – Juhász Jácint, Nemcsák Károly ellen játszottam, mérsékelt sikerrel – Alberték-Mészölyék idején, az ötvenes évek legvégén, a hatvanas évek első felében, úgy a 66-os brazilok elleni angliai vb-győzelemig, de legkésőbb a 69-es marseille-i katasztrófáig még a sűrejében, áhítatos-elmélyült-kitartó-mohó érdeklődés, ez a 72-es EB-n feltámad kissé, de a végső csapást Nyilasiék-Törőcsikék után az 1986-os (akár jelképesen is az utolsó teljes kádári évhez köthető) mexikói szovjet meccs hozta el, az új idők új dalai közepette én aztán évtizedekig körülbelül annyira tudtam, ki a válogatottban a kapus vagy éppen a baloldali középpályás, netán a szövetségi kapitány (nem beszélve a meccsekről és azok eredményeiről), amennyire információm volt mondjuk a kiszauhéli nyelv ragozásának rejtelmeiről vagy a szomáliai atlétikai válogatott összetételéről. Egészen a legutóbbi időkig, a magyar válogatott szintjén nagyjából a 2016-os Európa-bajnokságig. És mivel a gyerekeim – fiam már gyerekkora óta, a lányom újabban, de igen intenzíven – kimondottan futballrajongóknak és -szakértőknek számítanak, nem lett túl nehéz növekvő lelkesedéssel csodálnom-becsülnöm-szeretnem egy, régmúlt évtizedeket idéző tudású és – úgy tűnik, végre, bármily hihetetlen is – a magyar nemzeti eszmények kötelmeinek szellemében-szemléletében-lelkületében-hozzállásában is mindinkább, egyre rokonszenvesebben, meggyőzőbben és szeretreméltóbban megfelelő és megfelelni akaró, mindinkább nagy csapattá formálódni kezdő válogatottunkat és egy, kivételes pedagógiai érzékkel rendelkező, nagyszerű taljánt, bizonyos Marco Rossit.

Most meg ez a NAC labdarúgó egyesület feliratú könyv. És mellette: Nagyváradi AC. (Zöld–fehér színek, címer.)

Máris édesapám lép át a tudatküszöbömön. Aki akkor távozott – több mint négy évtizede immár –, midőn én még a SZÚR-on próbáltam vitézkedni, és aki a a huszadik század negyvenes éveinek első felében, huszonévesen az akkor első osztályú Szegedi Tisza VSE jobbhátvédje vala, haláláig a vasutascsapat rókusi – nemrég lebontott – pályájának törzsvendége és imádója. Ő mesélt nekem egy nagy magyar klubcsapatról, az 1940-es magyar világ eljövetele után a nemzeti bajnokság csillagának számító nagyváradi csapatról, „az volt a legelső vidéki bajnok a magyar foci történetében”. S ekkor – az 1943/44-es idényben – játszott ellenük ő is, a váradiaknál a legnagyobb sztárcsatárral, Bodola Gyulával, „Dudussal” küzdve – „hát az bolondot csinált belőlem, fiam.”

A könyvben fényképes, hosszú és olvasmányos ismertetés Bodola Gyuláról, aki „megelőzte korát” és a 2020-ban 110 éves megalakulását ünneplő, nagy múltú, alighanem csak a patinás FTC-hez és MTK-hoz hasonlítható csapatról, a Nagyváradi AC-ról, amely immáron fél évtizede, hogy feltámadt – 2018-ban, miként a szerző, Nagy József Barna barátom írja, „egy kisebb, nyolc-tízéves gyerekekből álló fociszerető társaság a Partium FC egykori játékosának és edzőjének, Opre Csabának a vezetésével évek óta együtt járt edzésekre (…) az edző és a szülők folyamatosan keresték a lehetőségét annak, hogy a gyermekek elindulhassanak a korosztályos megyei bajnokságban. Mivel nem volt meg a jogi keret az induláshoz, ezért 2018 elején néhány szülő a tettek mezejére lépett és a szükséges jogi keretet megteremtve megalapította, majd bejegyeztette a bíróságon a NAC Labdarúgó Egyesületet.(..) Jelenleg közel nyolcvan gyermek jár a négy korosztályba (U14, U12, U10, U8) osztott, magyar nyelvű edzésekre.(…) A Nagyváradi AC csapatában jelenleg csakis utánpótlás-neveléssel foglalkozik három edző (…) 2018 nyarán nagy örömünkre sikerült a Csíkszeredai Futball Klub székelyföldi akadémiájához csatlakoznunk, így a NAC jelenleg a Csíkszeredai Labdarúgó Akadémia alközpontjaként működik.” Jártak jó néhányszor Magyarországon, Budapesten a Puskás Ferenc Aréna megnyitóján éppúgy ott voltak, mint több Nemzetek Ligája-mérkőzésen, tisztelegtek a Bazilikában az Aranycsapat nagyjai előtt, támogatja őket a magyar kormány és az MLSZ, a Puskás Akadémia, az FTC, a DVSC, a Csíki Sör és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, de még az Auchan és a csíkszeredai futballcsapat is… A színes fotókon lelkesült, tiszta arcú fiúk, az egyik csoportképen a Groupama Aréna előtt, a sasmadárnál feszítenek, két hatalmas nemzeti színű zászló által közrefogva, mindkettőn a nagybetűs felirat: Nagyvárad…

Tamási Rendes feltámadás címmel írt valaha emlékezetesen nagyszerű novellát.

Alighanem fenti NAC-történetet lehet nem várt feltámadásnak nevezni. Ilyen is van, hála a Fennvalónak. Meg néhány kitűnő partiumi magyarnak.

A nagyváradi stadionba ugyan még nem fér be a feltámadt Nagyváradi AC – de a pálya már Bodola Gyula nevét viseli… A nem várt ajándékok, tudjuk, mindig a legörömtelibbek. Éppen Csíkszeredában, hol a váradi srácok meg-megfordulnak, azt írta egy jeles erdélyi író, bizonyos György Attila: „Ősi északi (svéd) mondás, akkor jönnek majd újra az aranyidők, amikor a bölények visszatérnek. Hát oda nem tértek vissza. Sajnos. De hát miért ne lenne ez a viking mondás érvényes Erdélyre is? A bölények visszatértek. A hajdan őshonos kárpáti bölény ugyan kihalt, nem magától, eléggé közreműködtünk ebben, de visszatelepítettük, honnan is, honnan máshonnan, Lengyelországból. És most, végre a Fogarasi-havasokban, a kicsinyke, vadon élő bölénykolóniában megszületett az első bölényborjú. Reményt adó. Ha a bölények visszajönnek... Minden lehetséges.”

A szerző író