A vadonatúj könyvet mindössze háromszáz forintért adták. J. Károly egy aluljáróban vette, nem a könyvesboltban, mert ott csak papírtasakot kap ennyiért. Alig került többe, mint egy kisebb túrós béles vagy egy nagyobb, ha benne van az árfigyelőben. Akkor még többet meg tud takarítani, ha a béles nem vadonatúj, például délután. J. Károly úgyis hamarosan megeszi. Hiába venné drágán reggel, kész pénzkidobás, ha csak vacsorára lesz.
Ráadásul a könyv nem volt nyomdahibás, minden oldal, minden sor a helyén volt. A benne lévő papír is többe kerül, gondolta, nem beszélve a kemény borítóról. Nem ponyva, állapította meg. Egy tudományos könyvről ezt nem is szabad feltételezni, bár a címe inkább talányosnak tűnt, mint tudományosnak. „Az ezerarcú én” – olvasta J. Károly, aki lehet, hogy nem is az ára, hanem a címe miatt döntött a vásárlás mellett. Reggelente egyre kevésbé ismeri föl magát a tükörben, hiába a szemüveg, azt hiszi, valaki más ébredt föl, mint aki lefeküdt este. Már az is előfordult, hogy megijedt a saját látványától.
A büfés Eszternek is sok arca van, csak ő egyre szebb. Azt persze nem tudhatja, hogy a nő is osztja-e a véleményét, mert a nők gyakran egészen mást gondolnak, mint a férfiak, főleg akkor, ha a nőkről vagy a férfiakról van szó. A munkatársa a minap arról panaszkodott, hogy a feleségét nem győzi vigasztalni, a fürdőszobában mindig kétségbe esik. J. Károly csak egy alkalommal látta a munkatársa feleségét, és szerinte a nő kétségbeesése nem nélkülöz minden alapot, viszont ezt nem mondta a kollegának. Erős keze volt, félt, hogy másnap reggel még kevésbé ismerné fel a saját arcát.
A könyv szerzője neves társadalomtudós, igaz, már nem él. Biztosan nem ezért ilyen olcsó, még az eredeti ár tizedét sem éri el, mert a halott szerzők könyvei általában drágábbak, persze csak akkor, ha alá vannak írva, lehetőleg saját kézzel, nem pecséttel, mint amilyen aláírása a főosztályvezetőnek is van. J. Károly arra gondolt, hogy talán így éli ki a hatalomvágyát, mert amúgy ez csak a vezérigazgatónak járna. Ebbe a könyvbe aláírás helyetti bevezetőként csak egy szó szerint zavarba ejtő idézet volt nyomtatva gyárilag: „És ki vagy te? kérdezte ő. – Ne hozz zavarba, mondtam én.”
Valami hasonlót szokott érezni J. Károly is, amikor fölteszi magának ugyanezt a kérdést a tükör előtt. Borotválkozás közben elmélkedik az élet nagy kérdéseiről, például arról, hogy mi hiányzik belőle, és mi a fölösleges, vagy kifejezi-e a saját személyiségét a cipője, a táskája és a szemüvege. Olykor eszébe jut a halál is, de ennek a gondolatát igyekszik elhessegetni, mert egyébként is rosszul indul a napja, nem kell még jobban elrontani.
A fürdőszobába néha beviszi magával Karcsit, a teknőst is, aki a fürdőkádban próbálja meg a lehetetlent: kimászni onnan. J. Károly nem szívesen lenne a helyében, bár ő tette az üres kádba, egyébként pedig a munkahelyén szokta úgy érezni magát, mint Karcsi. A könyvben van egy fejezet a munkahelyi stratégiákról, ami inkább szól a gyöngéknek, mint az erőseknek. Tehát éppen J. Károlynak, aki a felsorolt szerepek közül a láthatatlanságét szerette legjobban. Az is igaz, hogy ha „fegyverhordozó kliens” volna, esetleg „hízelgő kutya”, a fizetésemelése biztosan nem tartozna a láthatatlan kategóriába.
Másfél óra olvasás után megállapította, hogy nincs is ezer arca egy embernek. A legtöbben egyetlen arc nélkül is jól elvannak, és azért adták ilyen olcsón a könyvet, mert sokan nem merik elolvasni. Rájönnének, hogy az élet sokkal bonyolultabb, mint egy tükörkép.
A szerző irodalomtörténész