A múzeumokban látható képek helyett az emlékekben rögzült benyomásokat adom. Volt tollam és papírom, de nem jegyeztem le egyetlen sort vagy szót sem, pedig szerettem volna mindent és azonnal. Próbáltam inkább erényt formálni az esetlegesből. A történet nem a megtörténés pillanatában zajlik, hanem előtte és utána. Főleg utána. Ellentmondásos lehet, hogy a megtörténés pillanata nem köthető egy adott időponthoz és helyszínhez, vagy nem úgy, mint amikor elkészül egy fénykép. Halott pillanat – épp olyan, mint ami a fotón látszik: pontosan akkor hal meg, amikor megtörténik, hiába is bizonyítaná a felvétel, hogy „de hiszen még élt, amikor lefotóztam”. Roland Barthes írt esszét a fotográfia halotti természetéről, ott olvasható ez a gondolat.
A folyamatos jelen, a Bergson szerinti „tartam” az éppen volt és az éppen lesz átmenete, a mérhetetlen idő. Mikor tudatosul, hogy „most van”, már „nincs is”. Talán a pillanat halálát akarja elkerülni az ember a rögzítéssel, de a pillanatnak azért különleges a „viselkedése”, mert nem viselkedik sehogyan sem, tulajdonképpen nincs is. Az illúzió tökéletes megtestesülése, mikor az ember a pillanatot kergeti. Miért fontos, hogy akkor és ott mit láttam, mit éreztem, mit gondoltam?! A pillanat halála már a részemmé vált – az életem sok kis halálból van összerakva. Még Firenzében is, a folyamatos újjászületésben.
Milan Kundera haldoklott, mikor egyik, olaszra fordított könyvét lapoztam az antikvárius utcai kirakatában, s Brunelleschi kupolájáig futott a sikátori látkép. Az Amori ridicoli, a Nevetséges szerelmek két mondatát megjegyeztem. „Az ember bekötött szemmel megy végig a jelenben”; és „Minden élet sokértelmű, mindenki múltját többféleképpen lehet magyarázni.” Melyik mondat a fontosabb? Nem lehet sorrendet állítani, az egyik a másikat magyarázza. A bekötött szemmel megélt jelenbe utólag sok mindent bele lehet látni, mert akkor, amikor „éppen történt”, nem láttunk semmit. Ám a bekötött szem kifejlesztette egyéb érzékeinket. S bekötött szemmel a jelenre bízzuk magunkat, a nem létezőre, miközben a bizalom is növekszik, észrevétlen, a láthatatlan létezőben.
Bőröndöt nem vittünk, maradt a hátizsák – illúziója az ifjúságnak, mikor egy hátizsákkal képesek voltunk bejárni Európa nyugati felének a felét. Márai a bőröndjét szólította meg, s mintha lemondott volna a fiatalságáról. Pedig még csak 38 éves volt. A bőrönd már nem csupán világnézetet jelentett számára, de sorsot is – a világnézet és a sors végül úgysem kerülheti ki egymást. Huszonévesen semmit nem érzett lehetetlennek, fogta a bőröndöt, s kinyilvánította a világnézetét: nemcsak helyet változtatott, hanem úton volt, mert azt érezte, hogy fel kell fedeznie az egész világot. A negyvenhez közeledve rájött, hogy már nem elég „elmenni”, és nem elég egy ember, aki el akar menni, hanem kell egy világ is, ahová érdemes elmenni.
Hiába maga a folyamatos újjászületés, a város nem fog megváltozni, csak én. Márai írta, hogy a firenzei alkonyatban van valami mutatványszerű, mintha az alkony is meg lenne rendezve: „az idegenek és a végtelen idő, a helyi közönség és a világtörténelem számára”. Évszázadok óta nem változik a koreográfia, az alkonyatnak ugyanezt a sugártörését látta a házak homlokán, az Arno víztükrén és a kopott köveken Botticelli, Michelangelo és Leonardo, Dante és a Medici család.
„Firenze tartja az időt, mint egy nagyon nemes tartály valamilyen illatot.” Nem változik. Azzal a lélekmérnöki tökéllyel tervezték meg, mint ahogy a legnagyobb zeneszerzők komponálják a zenei tételt. Majd’ minden téren utcazenészek, lelkes amatőrök, képzett énekesek és virtuóz muzsikusok. Ez az érett hölgy karcos, érzéki hangjával talán sanzonénekes, de a gitárt csak annyira ismeri, hogy akkordokkal kísérje magát. A fiatal srác amerikai slágereket énekel, színpadon is megállná a helyét. Közben egy ázsiai festő a dóm harangtornyának árnyékában Mona Lisát rajzolja színes krétával a macskakövekre. Egyik ismerősömnek, több ezres gyűjteménye van a Gioconda-parafrázisokból – lefényképezem, azonnal el is küldöm neki. Néhány szűk utcával arrébb egy templom lépcsőjén ülve hallgatjuk Brahms magyar táncait – szinte megmozdul a szobor is a prímás és a nagybőgős mögött.
Minden lépés erősíti a vágyat, hogy vissza kell jönni. Visszamenni, igen! De tudnék-e „élni” Firenzében? – Nem tudnék. Mert az „ott élni” nem azt jelenti, hogy „ott lenni”. Az ottlétben eltelik vagy elmúlik az idő, de az ott-élésben betelik, kiteljesedik. A kiteljesedés nem képzelhető el olyan cél nélkül, ami az ember életének ars poeticája. Nem látom magam előtt, hogy mi lenne a dolgom. Eszembe jutott, hogy talán múzeumőr lennék. Valószínűleg a Botticelli-termeket és a Leonardo-festményeket is megunnám néhány hét vagy hónap elteltével. A szépséget nem lehet folyamatosan „fogyasztani”, mert a szépség mindig csak néhány pillanatra lángol föl.
Hamvas Béla szerint a szépség nem más, mint valaminek a föllobbanása teljes intenzitásában, mielőtt az a valami végképp megsemmisülne. Boldog sem lehet valaki – folyamatosan. Maradok látogató. Ahogy vendég vagyok az életben is. Aki nem él vissza a vendégjoggal, nem élősködik, hanem próbál alkalmazkodni ahhoz, aki befogadta őt. Kosztolányi írja a Hajnali részegség végén: „úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak / vendége voltam.”
Ha naponta megnyitnám ezt az albumot, mindig kerülne bele egy újabb kép. Néha ugyanaz, csak más megvilágításból. Az emlékezés fénytörése átalakítja az emléket magát is. Ezért, ha valaki azt mondja, hogy „emlékszem”, a biztosnak hitt emlék nem más, mint a változás koronatanúja. Amiről azt hisszük, hogy úgy „volt”, csak annyit árul el, hogy most miképpen „van”.
A szerző irodalomtörténész