Amikor a városban járt, J. Károlyt szinte semmi nem zavarta. A városban járás leginkább a munkahelye és a lakása közötti utat jelentette – ennél bonyolultabb társadalmi élettevékenységre nem vállalkozott. Ebbe a szinte semmibe nem tartoztak bele az ideges sofőrök és az előttük haladókhoz betegesen hozzáragadó járművek, a gyalogosok és a saját testi épségüket kockáztató kerékpárosok meg az elektromos rollerezők. Érdekelte volna, hogy utóbbiak közül hányan tiltakoznak az akkumulátorgyárak építése ellen, hogy használják végre a lábukat és az eszüket is.
J. Károly legfeljebb az időjárásra panaszkodott, mert jobban szerette volna a kánikula és a fagyhalál közötti átlagot; de a szél és a szmog is fölzaklatta, mert szerinte az erős szél se takarítja ki a szennyezett levegőt (amibe az emberek szomorkás sóhajai és dühös szitkozódásai is belekeverednek); az eső vagy a köd szintén rontotta a közérzetét – fájnak az ízületei, a szemüvege is folyton bepárásodik.
Kedvét szegte még a villamos, így reggel a munkába, délután meg haza menni esett a nehezére. Noha a menetrend megbízható, és ezt kész csodának tartotta, az a baj, hogy sok olyan ember utazik, akik nem szeretnek mosakodni. Mások meg fogat mosnak ugyan, de azt a fogkrémet még nem találták föl, amelyik nemcsak a szájakból, hanem a lelkekből is eltávolítaná a lepedéket.
Ideológiai alapon mostanában sok újdonságot találnak ki, J. Károly azonban jobban örülne a gyakorlati megoldásoknak, egy olyan készítménynek például, amelyik a fogszuvasodás mellett meggátolja a rosszkedvét is. Ebben a találmányban találkozna az ideológia és a pragmatizmus. Saját foga már nem sok van, de a saját jókedvéről egyelőre nem szeretne lemondani.
Szóval, J. Károlyt a felsoroltakon túl már csak a többi járókelő zavarta, akik nem veszik figyelembe, hogy rajtuk kívül más felegyenesedett teremtmények is vannak a világon. S zavarják azok is, akik nem járnak-kelnek, hanem állnak vagy ülnek – és folyton kéregetnek. Egyszer valaki ennivalóra kért pénzt, erre ő neki adta a tízóraira csomagolt szendvicsét. Vissza is nézett, hogy lássa a kéregető örömét, de bárcsak ne tette volna. Kiderült, hogy nem is éhes, ő pedig becsapva érezte magát, mikor a szendvicse bontatlanul landolt a legközelebbi kukában.
Legközelebb már nem dőlt be annak, hogy „ennivalóra kell”, viszont adott egy vak embernek kétszáz forintot. Ebből a büfés Eszternél tudna egy kis adag protekciós kávét venni. Köszönet helyett csak szitokszavakat kapott, hogy mennyire smucig, és dugja föl az összes mocskos pénzét oda, ahol a béltartalmától szokott megszabadulni. Persze a vak, aki nem volt az, nem így körbeírva mondta, hanem direktben. J. Károly motyogott magában, hogy nincs mit feldugni sehová, mert ez volt a maradék készpénze, csak szeretett volna emberségesnek mutatkozni.
J. Károlynak tehát nem voltak jó tapasztalatai az örömről, s azt hitte, hogy valaki feltalálta a rosszkedvet generáló szuperkészüléket, esetleg megátkozta őt. A karmájára nem gyanakodott, mert ő a főosztályvezetőn kívül még soha senkinek nem kívánt semmi rosszat.
Nincs mit tenni, meg kell tanulnia együtt élni az átokkal. Ha türelmes, előbb-utóbb a saját javára tudja fordítani.
A szerző irodalomtörténész