Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

A boldog testvér

SZOBAKATEDRA

Mielőtt belépnénk a firenzei San Marco-kolostorba, azt kérdezzük, hogy miért szentelünk figyelmet a reneszánsznak, s miért érdeklődünk az egyházi művészet iránt. A barokk mellett a reneszánsz sem választható el a vallásos hétköznapoktól, de a politikától és hadviseléstől sem. Hadd idézzem John Ruskin, 19. századi angol festő és esztéta mondását, mely szerint minden civilizáció három nagy könyvben írja meg a történelmét: a vallás, a hadviselés és a művészet könyvében. E három közül egyik sem értelmezhető a másik kettő nélkül, ám a leginkább megbízható a művészet könyve.

Rákérdezünk arra is, hogy kolostor vagy múzeum-e a San Marco? A kettő nem zárja ki egymást. Ha kolostormúzeumot képzelünk magunk elé, már látjuk is a templomot és kápolnát, a szerzetesi cellákat, az ispotályt, az udvart és veteményest, a temetkezőhelyet és a műhelyeket, folyosókat és árkádokat, a könyvtárat és az étkezőt. S mivel a múzeum eredetileg a múzsák templomát jelentette, a helytől képzőművészeti alkotásokat is remélünk.

Nem tévedünk: a San Marco-kolostor maga a Fra Angelico Múzeum. Guido di Pietro, a domonkosoknál felvett nevén Fra’ Giovanni da Fiesole, majd az Angelico (angyali) jelzővel illetett és Beato (boldog) nevet kapott szerzetes festő invitál megnézni világ legnagyobb Fra Angelico-gyűjteményét. A belső udvar árkádjaiból nyíló kiállítótértől kezdve az emeleti cellák freskóinak soráig egyszerre puritán és lenyűgöző a látvány. Cosimo di Medici jóvoltából viszonylag gyorsan, 1439 és 1444 között fölépült, s Vasari szerint Itália legszebb, legkényelmesebb kolostora lett: a szemlélődésre alkalmasság mellett a harmónia, az egyszerűség és elegancia uralja a tereket. Észszerű a funkcionalitása, és jól kifejezi a domonkos szerzetesség programját Fra Angelico freskóciklusának indítása, a keresztet ölelő Szent Domonkos képe. A látványosan szomorú arcon egyaránt érződik a feszület fájdalma és az iránta táplált szeretet. – A domonkos vallásosság értelme a Krisztushoz és a szenvedéséhez fűző szoros kötelék volt.

A múzeum monografikus identitását is Fra Angelico életműve köré építették föl, 1955-ben nagyszabású kiállítást rendeztek munkáiból, és ekkor restaurálták a freskóival díszített szerzetesi cellákat. Egy díszesen aranyozott szegélyű kép a fogantatást és a születést egymás alatt mutatja be, de az üdvtörténet nemcsak ebben a szintézisben van jelen, hanem abban az üzenetben is, hogy az Ige megtestesülése már magában hordozza a kereszthalált és megváltást. S Beato Fra Angelico (a boldog testvér) összesen harmincöt képből álló szekrényes táblasorozatának a második epizódjában lévő Angyali üdvözletén is az ézsaiási és a lukácsi igehely keretezi a képet. Hétköznapi „szekrény” helyett egy olyan kisebb szobára vagy nagyobb fülkére, a „Szent Edények kabinetjére” gondoljunk, melyet megnyitható szárnyakkal láttak el, abban őrizve az „ex-voto” fogadalmi ajándékokat. Az összes jelenet bibliai szövegidézetekkel keretezett, így Fra Angelico afféle képes Bibliát alkotott, melynek szemlélése során pusztán a képek látványa felidézte a Szentírást.

Ezzel is tükrözve a reneszánsz vallásosság felismerését, hogy nemcsak az emberi és természeti „szépség” adja vissza a teremtett világ tökéletességét, hanem a művész tehetségének is az isteni és tökéletes rendet kell kifejeznie, műveivel a vallásos buzgóságban való elmélyülést szolgálnia. Hogy a látvány és a külsőségek elnyomták mindezt, s hogy a kultusz és a kegyelmi megváltás helyébe a kultusztárgy csodálata lépett, az nem feltétlenül a művészet hibája, de a kolostorban megjelenő Savonarola már-már vakbuzgó elhivatottsága, a művészet öncélúsága elleni tiltakozása mintha már a készülődő reformációt előlegezte volna meg. Visszaállította volna a régi domonkos szigort, prófétai és apokaliptikus erejű prédikációival újítva meg az erkölcsi és vallásos életet. 1498-ban aztán letartóztatták, majd máglyahalálra ítélték két szerzetestársával együtt.

Fra Angelico nem vélte kultusztárgynak saját képeit – talán nem is a sajátjának tekintette azokat, hanem az Istenszolgálat és dicsőítés, a naponkénti figyelmeztetés eszközeinek. Művészi tehetségét alárendelte a vallásos célnak, a cellákhoz vezető emeleti lépcsővel szemben a látogatót fogadó Angyali üdvözlet freskója is ebben a szellemben fogant. Nemcsak a kép fontos, de a szöveggel megerősített üzenet is. A jelenet alá írt latin nyelvű szöveg Lukács evangéliumának kolostori átirata („Üdvözlégy, a jámborság és az egész Szentháromság Anyja”), majd alatta: „Mikor elhaladsz az érintetlen Szűz alakja előtt, vigyázz, hogy ne felejtsd el kimondani: Üdvözlégy!”

Mi célból készült? Miért kellett figyelmeztetni a szerzeteseket? Talán azért, amiért sokáig divatban – a kolostorokban pedig kötelező – volt a hangos olvasás, nehogy ellankadjon a figyelem, s a világi dolgok felé terelődjön. A felirat is a napi többszöri intést szolgálta, miként a cellákba festett jelenetek: például Jézus elfogásáról, a Golgotáról, a megfeszítésről, a Fiát sirató Máriáról, a keresztről levett Megváltó testéről, az egyik szerzetesi fülkében pedig a kereszt alatti mélyedésben a „memento mori” jelképei láthatók, két lábszárcsont és a koponya. Nem tudom elképzelni magam szerzetesként – protestáns voltom miatt sem –, és az isteni esztétikáról is azt gondolom, amit Békési Sándor írt Ergon című könyvében. Az emberi mű (így a műalkotás is) a teremtésben, megváltásban és megszentelődésben lejátszódó folyamatban, Istennek az emberhez való személyes viszonyában, az így létrejövő „cselekvő műben” lesz szép. Érdemes naponta megfontolni ezt is, amikor valamit cselekszünk, vagy éppen nem teszünk meg.

Visszanézek még a kolostori könyvtár felé: a vitrinekben kódexek, imakönyvek, graduálok, számos, Fra Angelico által festett iniciáléval – korábban értékes latin és görög nyelvű kéziratoknak is helyet adott. Az épületet tervező Michelozzo a könyvtárat egy háromhajós bazilikának gondolta el, tudástemplomnak készült (mint ókori elődei, egyszerre templomok és a művelődés felszentelt helyei) –, s ez volt az első olyan könyvtár, melyet a reneszánsz idején a laikus nagyközönség számára is megnyitottak. Az ilyen, ma haszontalannak tűnő, mégis építő tapasztalatok miatt is érdemes elmenni egy kolostorba.

A szerző irodalomtörténész