Ünnep idején

„A nemzetközi helyzet fokozódik.” Idézem most én is a zseniális Tanú című film egyik – sokak által sokszor idézett – mondatát. Tudniillik a mondat a jelen időkre is érvényes, bár annak idején, a filmet nézve igencsak jókat nevetgettünk a bölcs kijelentés hallatán. S azóta rá kellett jönnünk a mondás igazságára, s már kevésbé tudunk mosolyogni rajta. Tudniillik a nemzetközi helyzet tényleg fokozódik, napról napra. Mert olyan abszurd történeteknek vagyunk tanúi, amelyekről alig akarjuk elhinni, hogy tényleg megtörténhettek. Akár a hétköznapjainkat rendre megzavaró őrültségekre gondolunk, akár más, az egész életünket, létünket érintő, meghatározó eseményekre.

Kénytelenek vagyunk például tudomásul venni, hogy sokan beépültek Soros úr magyarországi liblingjei közül azokra a helyekre, ahol erőteljesen befolyásolhatják a politikát. Hogy ez egy úgynevezett jogállamban miképp történhet meg, arra választ várnánk az okosoktól, bár már magunk sem hisszük, hogy hiteles, tisztességes, törvénybe illő válaszok érkeznének. S el ne felejtsem, mindez olyan mese kíséretében érte el ingerküszöbünket, amely szerint eljött az idő, hogy kivonuljanak Európából Soros alapítványai, és immáron inkább Ukrajnára és a délkelet-európai térségre fognak koncentrálni. Hogy ez egy parasztvakítás-e, vagy sem, annak megítélését az olvasókra bízom, hozzátéve, hogy nekem ez a helyzet inkább arra hajaz, amit kisiskolás korunkban milliószor hallhattunk, pontosabban még az osztálytermek falára is felírták miszerint: „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog”. (Ebből következtethetően Soros is.) A végtelen bölcsességet és reménykeltést sugárzó mondás aztán hamar viccek témája lett, mi felnőttünk, s ma már mosolygunk a régi időkön, ám bánatunkra a jelen idejű történések nagy többsége semmiféle mosolygásra nem ad okot nekünk. Soros úr és népes, kilóra megvett bandája persze vigyázó szemeit azért rajtunk tartja, legalább is azt ígérték, miközben éppen távozgattak. Magyarán a pénz továbbra is ömleni fog az általuk roppant demokratikus és haladó, az ostoba magyarokat átnevelni igyekvő szervezetekhez, mint ahogy az összes abnormális életmód ránk kényszerítésének erőszakos módozatai sem maradnak abba. Szép búcsú ez, lássuk be, több szellemes újságíró kollega meg is írta: ezek úgy mennek, hogy maradnak. Mint az oroszok 1956 után. Azt hiszem, a fenti mondatok lényege annyi: az égadta világon semmi sem fog változni, magyarán semmi olyannak nem örülhetünk, ami azt üzenné, örökös rosszakaróink egyszer csak eltűnnek az életünkből.

Most viszont arról, aminek örülhetünk. Bár szinte naponta hallunk arról, hogy a nukleáris háború réme nemhogy nem múlt el, inkább közeledik, nekünk nincs más lehetőségünk, mint hogy a békét támogatjuk, a békét hívjuk elő azzal, hogy ünnepre készülünk. Két ünnepre! Egyrészt államalapító királyunkra, Szent Istvánra emlékezünk, egyszersmind a sportok királynőjének, az atlétikának is megadjuk a tiszteletet azzal, hogy világbajnokságot rendezünk. Bár a két ünnep teljesen más, közös bennük, hogy mindkettőt igencsak sok alkalommal „fúrták” az örökös lélekrombolók. Hol drágállották az eseményekre szánt pénzt, hol gyalázták nemzeti jelképeinket, cafatnak nevezték a Szent Jobbot, ha jól emlékszem. Mindegy. Ezek ilyenek. Mi meg örüljünk annak, hogy van mit ünnepelnünk. Hisz tagadhatatlan, hogy a lázongó-forrongó Föld nevű bolygón nem sokan büszkélkedhetnek lélekemelő történésekkel. Márpedig mind a sport, egy világverseny ünnepe, mind pedig államalapításunk évfordulója ilyen. Lélekemelő. Már csak ezért is jó, hogy az, mert tagadhatatlan, hogy az elmúlt évek, a titokzatos Covid, a mindennapjainkat gonoszul felforgató háború és más világesemények bizony lelkileg is kihatnak az érzékeny, érző szívű emberre, eluralkodhat rajtuk a reménytelenség érzése.

Arra emlékezünk tehát, hogy több mint ezer éve saját otthont, hazát és földet vívott ki magának a magyarság, s azt akarta, hogy saját törvényei szerint, szabadságát mindig megvédve élje életét itt, a Kárpát-medencében. Szent István király istenadta tehetséggel rájött arra, hogy itt, a Kárpát -medencében megszülethet egy önálló, tekintélyes, szép ország, ha elegendően hisznek abban, hogy valóban megszülethet. Már magához egy ilyen felismeréshez is tehetség kell, ám ahhoz, hogy ezt az álmot valaki valóra is tudja váltani, ahhoz még több. Hit és tudás egyszerre. Hitre, tudásra, bátorságra, a tehetség kibontakoztatására persze nevelni kell az embereket. És bizony, nehéz dolga van azon nemzedékeknek, amelyek úgy nőttek fel, hogy hamis hit, hamis tudás lett beléjük plántálva, és tehetségük kibontakoztatásra többnyire nem nyílt mód. S bizony sok idő kell ahhoz, hogy bepótoljuk mindazt, amit több évtized diktatúrája elvett tőlünk. S még mindig próbálkozik.

Hadd mondjam el, hogy magam Sík Sándor költő, piarista tanár írásaiból ismerkedtem meg államalapító Szent István királyunk magyarságról alkotott nézeteivel. Sík Sándor azt a máig érvényes és kívánatos viselkedését emelte ki Istvánnak, hogy sem Nyugatnak sem Keletnek nem hódolt be, s ezzel lett lényegében nemzetmentő.

Idézek néhány mondatot Sík Sándortól, mit is gondolt ő a szent király magyarságáról. Nos: „Magyarnak lenni Szent István tanítása szerint erkölcsi fogalom – még senkit sem tesz magyarrá az, hogy magyarul beszél. Ez még nagyon kevés. Senkit sem tesz magyarrá az sem, hogy a vére magyar, még az sem, hogy magyarnak vallja magát: a magyarságot erkölcsi küzdelemmel, Isten sürgette cselekvéssel úgy kell kiküzdeni. Magyarnak lenni erkölcsi lendület. Magyarnak lenni: hit. Hit a magyarság hivatásában. Hit abban, hogy Isten akar velünk valamit és hogy a magyarság képes megvalósítani ezt az isteni gondolatot. Magyarnak lenni: szeretet, együttérzés, átölelése mindannak, ami magyar, a magyar történelemnek, minden mozzanatával, a magyar embernek valamennyinek, a hárommillió koldusnak és a másik hárommillió emberhez nem méltó életet élőnek is. Ez cselekvés: levonni a konzekvenciáját ennek a hitnek és ennek a szeretetnek: tenni tunyaság, kényelem, önérdek ellenére is, amit erkölcs, amit lelkiismeret, amit Isten, amit Szent István megkíván – ezt jelenti magyarnak lenni Szent István szerint.”

Szép szavak. lehet rajtuk gondolkodni. Méltó ünnepet kívánok minden kedves olvasónak.

A szerző újságíró