Noha nem adatott meg, hogy délelőttönként az Uffizibe látogassak, a témát (mert Firenze maga a „téma”) minden nap követtem, s vele az Angyali üdvözlet ábrázolásait. Eredetiben láttam, amit csak albumokból ismertem vagy onnan sem, pedig korábban ezernél több ilyen képet tanulmányoztam. Lukács evangéliuma számol be az üdvtörténeti eseményről, mikor Gábriel arkangyal megjelenik Mária előtt, bejelentve, hogy Fiút fog szülni a Szűz.
Simone Martini (és Lippo Memmi) Angyali üdvözlete aranyban, kékben és bíborban pompázik, 1333-ban készült, ám voltak előzményei: Cavallini, Giotto. Utóbbi (az assisi freskók után 1303–05 között a padovai Scrovegni-kápolnában) jelenítette meg elsőként a természetfölöttit, így lett ő a „reneszánsz nagyapja”. Az Annunziata-képtípus a 3. század végén már a római katakombákban föltűnt, s az 5. századtól a bizánci művészetben állandó helyet kapott az ikonosztázok ajtaján. A szűkre szabott szimbólumtárral szemben a trecento kifinomultabb jeleneteket kínált. Ilyen ábrázolás a Martinié: az evangéliumi esemény az attribútumok (a liliom és könyv) mellett az érzelmeket, a kommunikációs fokozatokat is bemutatja. Lukácsnál olvassuk: „És bemenvén az angyal ő hozzá, monda néki: Örülj, kegyelembe fogadott! Az Úr veled van, áldott vagy te az asszonyok között.” Mária meglepődik a köszöntésen, az angyal pedig, látván Mária félelmét, így szól: „És ímé fogansz a te méhedben, és szülsz fiat, és nevezed az ő nevét Jézusnak.” Az angyali üdvözlet képeinek van tehát egy pretextusa, az értelmezés feltételezi az evangéliumi szövegelőzmények ismeretét.
S nem csak azt! Mária kezében könyv van, amit az angyal érkezésekor becsuk. Botticelli Angyali üdvözletén egy olvasóállványon látható, s még egy újdonság fogad: egy másik üdvözlet-kép, amit Botticelli az ismert művénél korábban, 1481-ben festett. A szokásos téma egy, a későbbi képen is meglévő, kertre néző reneszánsz palotában játszódik; a karzat, ahol az arkangyal föltűnik, Mária szobájába vezet, láttatva a félrehúzott függöny mögött az ágyat is. A helyszín nem bibliai, hanem a reneszánsz korában divatos nemesi paloták berendezéséről árulkodik – az ilyen képek környezete, szereplői mindig a festmény korának hű reprezentációi, gyakran a donátor, a kép megrendelője is szerepel a jeleneten –, s fölfedezhetők az Istenanyára utaló szimbolikus jegyek. A fallal körülvett kert, a hortus conclusus, Mária tisztaságára utal, a pavilonsátor a Jézust méhében hordozó Mária és a frigyládát rejtő sátor párhuzamára. Látunk Angyali üdvözletet Leonardótól, a többi teremben Alesso Baldovinettitől, Fra Bartolomeótól és Melozzo da Forlitól, Mariotto Albertinellitől (aki a Vizitáció fő jelenete alá három kisebb, epikus képet festett: az angyali üdvözletet, Jézus születését, majd bemutatását a templomban).
Mindenütt ugyanaz a szimbólumkészlet, ám Lorenzo di Credi 1480 körül azt a (szintén elterjedt) megoldást választotta, hogy a fogantatást az Édenkertből való kiűzetéshez kapcsolta. A kép alsó keretszegélye három stációban, domborműszerűen mutatja be Éva teremtését, a bűnbeesést és a kiűzetést. Fra Angelico is alkalmazta az eljárást 1435-ben, két bibliai idősíkra bontva a festményét (a képet a madridi Pradóban őrzik), a középkori Bibila Pauperumok szerkesztési hagyományát követve, az ószövetségi motívum mellé a vele rokon újszövetségi jelenetet téve, azt sugallva, hogy az eredendő bűn alól a jézusi megváltással kapott kegyelem oldozhat föl.
De mit olvasott Mária (félretéve aggályunkat, hogy a korabeli Palesztinában nemigen tudtak a nők olvasni), s mikor adta a művészet Mária kezébe a könyvet? A nyomok szerint Európában már a 13. század végén megjelent a motívum, de még a 14. század elején is nagy bátorságot kívánt, hogy egy intellektuális szimbólummal együtt legyen látható a Szűz. A középkor népszerű olvasmánya volt az Elmélkedések Krisztus életéről, ebben Mária éppen Ézsaiás próféciáját olvassa, mikor belép hozzá az angyal. Ezt bizonyára nem Bonaventura találta ki, akihez a szerzőséget kötik, inkább csak elterjesztette. A Szent Bernát beszédeiből idézett szövegrészeket tartalmazó Elmélkedések szerzője egy Toscanában élt 13. századi ferences szerzetes lehetett, egy klarissza apácához intézve szavait, kiemelve, hogy az egyszerű léleknek Krisztus emberi mivoltán tanácsos kezdenie az elmélkedést.
Mária könyve az intenzív olvasást példázza, mikor egy bizonyos vagy kisszámú könyvet újra és újra előveszünk. A könyv a társadalmi hovatartozásra utal, és meghatározza a tudás struktúráját is. Része annak a kommunikációs rendszernek, amely lehetővé teszi a három alapfunkció teljesülését: a megőrzést, a tudásformák távolsági kommunikációját, a kulturális gyakorlatok aktualizálását. S a könyv nemcsak a meditáció (elmélkedés), hanem a mediáció (közvetítés) eszköze, ilyen értelemben maga is „angyali” szerepet tölt be. Mária habitusa (szent szövegeket olvas és imádkozik) azt üzeni, hogy a megváltáshoz vezető folyamat fontos mozzanata az elfogadás, de az elhívást az ima állandó készenlétében, az áhítatban ismerjük föl.
Az olvasó Mária akkor került a jelenetbe, mikor a fiatal arisztokrata nők és lányok intellektuális képzésére nagyobb súlyt helyeztek, ezért olvasni is tanították őket. Ezek a festmények tanúskodnak a nyugati társadalom nőképének fejlődéséről, az olvasás státuszának felértékelődéséről a jómódú rétegekben, s a többiekben azt a tudatot erősítették, hogy ha olvasni nem is tanultak, az imádság az üdvözülés része. Martini oltárképére az angyal szavai arany betűkkel vannak írva: Mária nemcsak hallja, de látja is az Üdvözletet. „Ave gratia plena Dominus tecum” – Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled.
Ez a kegyelem kísér vissza a reneszánszig, közben eszembe jutnak a kortárs üdvözlet-képek. Az egyik legriasztóbb a televízió kékes homályában ülő kisleány, akit a képernyőből kilépve köszönt az angyal. Ez az a pillanat, mikor rádöbbenünk, hogy mennyi alakban képes megjelenni az ördög.
A szerző irodalomtörténész