J. Károly nem akart foglalkozni a háborúval, mert már megunta. Elvileg nem unhatta volna meg, mert nem vett részt benne, de gyakorlatilag igen, mert mégiscsak a részese volt, vagyis a következményei nem hagyták békén az ő életét sem. Totális a háború, ez nem kétség, mert kiterjed rá is, aki nincs is ott, de a totalitás nem látszik egyértelműen, mert van, aki ezt mondja, s van, aki azt. Néha ugyanazok mondják egyik nap ezt, a másik nap azt, mert össze akarják zavarni az ellenséget.
Azt már elintézte magában, hogy ő (J. Károly személyesen) túl kevés a változáshoz, de nem tudta eldönteni, hogy ezt a keveset a mennyiségre vagy a minőségre értse-e. Az idejét néha sokallotta, biztosan azért, mert nem volt jó a minősége. Egyszer a büfés Eszter magyarázta el a minőségi idő fogalmát, de már elfelejtette, mert nem tudta kipróbálni, hiába kérte a nőt, hogy mutassa is meg, miképp lehet a mennyiséget minőséggé változtatni. A fizetését ezzel szemben kevésnek tartotta, s hiába kereste volna benne a minőséget, ha csak úgy nem, hogy relatív módon. Tehát ahhoz képest nem is kevés, mintha még kevesebb volna.
Megállapította, hogy van egy látható, és van egy láthatatlan háború. Nem tudta, melyik a rosszabb, csak azt, hogy amit ő érez a saját bőrén, az nem jó, noha még mindig jobb, mintha egy gránátszilánkot érezne a bőrén. Azt pedig merő ostobaságnak tartotta, hogy a háborút művészetnek nevezik. Ostobaság vagy sem: épp egy ilyen könyvvel a hóna alatt tért haza, az volt a címe, hogy A háború művészete. A ház mellett találta, valaki a kuka tetején hagyta, J. Károly szerint vagy azért, mert szakadt volt és penészfoltos, vagy azért, mert megunta.
Ő azért hozta el, mert a kukánál állva belelapozott, és már a harmadik lapon egy érdekes mondatot talált. „A háború a csalás Útja.” A következő mondat elmagyarázta, ez mit jelent pontosan: „Ha képes is vagy megtenni valamit, azt mutasd, mintha képtelen lennél rá.” A lakásban a teknősének is fölolvasta, hogy „ha közel vagy, mutasd, mintha távol lennél; míg ha távol vagy, mutasd magad közelinek”. Majd megkérdezte, hogy „ugye, Karcsi, ez egy kissé bonyolult” – de a teknőst nem érdekelte a művészet.
J. Károly tovább olvasott, és nemsokára elsápadt: „Terveid sötétek és kifürkészhetetlenek legyenek, akár az éjszaka, s amikor mozdulsz, úgy sújts le, akár a villám!” – Biztos, hogy a főosztályvezető is ismeri ezt a könyvet, állapította meg. Aztán meg azt, hogy biztosan nem, mert az „Úgy bánj a katonáiddal, miképpen saját gyermekeiddel” intését semmibe veszi, már ha az alkalmazottakat katonáknak lehet tekinteni; ha meg így bánik a gyermekeivel is, még mindig jobb alkalmazottnak lenni, mint a főosztályvezető fiának.
Ahogy haladt tovább a könyvben, mind erősebb lett a gyanakvása, hogy ezt a könyvet nem olvasták sem az amerikaiak, sem az oroszok, az ukránokról nem is beszélve, csak a kínaiak ismerik, akik kitalálták és megírták. Minden előítélettel szemben ugyanis hiába nagy a mennyiségük, végül a minőséget fogják szem előtt tartani. Avagy: ragadd meg az egészet, s őrizd a kicsit, a részleteket – mert a csúcsra az alapok nélkül nem fogsz fölérni.
J. Károly most már sejtette, hol rontotta el a dolgot a büfés Eszterrel, értve alatta, hogy a részletektől soha nem indult el a csúcs felé; és azt is kikövetkeztette, hogy hiába unja, a háborúnak sem lesz vége, legfeljebb kitalálnak majd neki egy másik nevet.
A szerző irodalomtörténész