Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Töprengő kétség

SZOBAKATEDRA

Firenze – Leonardo. Az Uffiziben a három Leonardo-festmény, az Angyali üdvözlet és Krisztus megkeresztelése közt a főfalon A háromkirályok imádása késztet elidőzésre – noha csak „töredék”, mert a művész soha nem fejezte be. Tarkovszkij filmjében, az Áldozathozatalban úgy jelenik meg az egyik szereplő nézőpontjából, mint amely borzalmas és félelmet keltő, épp azért, mert félbe maradt. Számolatlan vázlat készült hozzá, s Kenneth Klark úgy véli: Leonardo tökéletességeszménye volt az oka a befejezetlenségnek. Mire hozzákezdett a képhez, már el is ment a kedve tőle, mert eltűnt az eredeti elképzelés. Mielőtt befejezte volna, 1482-ben Firenzéből Milánóba költözött: Forza herceg „udvari tudósa” lett, nem elsősorban festő, hanem hadmérnök. De nem a megoldatlanság minőségére utal a befejezetlenség ténye. Nem is arra, hogy nincs „kiszínezve”, félig festmény, félig grafika, az előtér, a főmotívum kidolgozottságával szemben a háttér vázlatosnak tűnik – noha ez az ellenpont emeli ki a középpontba helyezett eseményt.

A kidolgozott „középpont” nyugtalanító. Máriát, a gyermek Jézust és a napkeleti bölcseket olyan figurák veszik körül, akik csodálkoznak és reménykednek, elragadtatottak és kételkednek, imádják Krisztust és hisznek az Ígéretben – vagy nem is figyelnek oda, tudomást se vesznek az üdvösségről, csak hirtelen kinőnek a földből, és hozzácsapódnak a tömeghez. A betegek és kiszolgáltatottak mellett ott vannak az egzisztenciális kétkedők, az imádkozók és az álhírterjesztők, a pletykahordók, a szónokok és a szótlanok, a természetesek és természetellenesek, az Isten szolgálói és az Ördög bajtársai. Leonardo képe, ahogy azt egy dialógusformába öntött művészetfilozófiai értekezésben olvastam Pólik Józseftől, a sokszor látott evangéliumi motívummal szemben fölébredő „töprengő értelem” kifejeződése. A művész a témát, amit fest, szükségképp értelmezi is – ha az nem alkalmas a gondolat rögzítéséhez, leteszi az ecsetet.

De hogy pontosan min töprengett Leonardo, nem tudjuk. Eco Nyitott mű című, a posztmodern értelmezést is megalapozó dolgozatában a műalkotások háromféle nyitottságáról beszélt. Előbb arról, mikor a mű „fizikailag” nincs befejezve; aztán a befogadó is hozzáteszi a saját értelmezését, mely attitűdtől, világnézettől, pillanatnyi benyomástól, hangulattól függően is változik; végül (és lényegében) mindegyik műalkotás nyitott, az értelmezési és olvasati lehetőségei szinte végtelenek. Amit a Leonardo-festményen fizikai befejezetlenségnek hiszünk, nem biztos, hogy az.

Lehet, hogy nem is a készülés, hanem a széthullás jelképe, a széthullás folyamatának ábrázolása? Ami már nemcsak Jézus születése idején és Leonardo korában volt érzékelhető, de az Édenből való kiűzetés pillanatában megkezdődött? Leonardo vajon tisztában volt az entrópia fogalmával, amit évszázadokkal később vezettek csak be a tudományos fogalomkészletbe, mely szerint minden zárt rendszer és a világ egésze a rend felől mindig a rendezetlenség felé halad? Leonardo polihisztor volt, a korát minden tekintetben megelőzte – miért ne tudhatott volna azokról a termodinamikai törvényszerűségekről, amelyek filozófiai értelmezési keretet is kínálnak!? S Tarkovszkij szereplője számára talán azért borzalmas Leonardo képe, mert abba már nemcsak a Megváltó születése, hanem visszajövetele, az Utolsó ítélet látomása is bele van festve? A rejtett motívumváltás kényszerének fölismerésekor a festőnek „kapóra jött”, hogy Milánóba hívják, félretehette a töprengéseit?

A dialógus fiktív beszélője ezt mondja: „Leonardo, miközben a Háromkirályok imádását festette, észrevétlenül átcsúszott az evangéliumi motívum ábrázolásának problematikájából a parúzia (Jézus második eljövetele, az Apokalipszis) eszkatológiai motívumának ábrázolását érintő problematikába. A Gyermeket látjuk ugyan a képen, aki először tekint »emberi« szemmel a világra, de tekintete mögött már ott rejtőzik az Emberfia is, aki, ha egymásba csúsztatjuk a történet síkjait, azért van itt, hogy eleveneken és holtakon ítélkezzen.”

A reneszánsz, a vallásos témájú képek ezreit hozva létre, a természetben az isteni Szépség dicsőítésével együtt a gondolatot is fölszabadította a dogmák szigorú követése alól. Leonardóval együtt a modern egzisztencia is megszületett. Az ő személyében lehet együtt látni a törekvéseket, amelyeket a korszak nagyjai elindítottak. Azt hitték, a művészettel megszelídítik az embert, aki így jobban tudja szolgálni Istent, az ember viszont fokozatosan eltávolodott Istentől, és önmagát helyezte középpontba. Bekövetkezett a természet, az Én és az Isten egyensúlyvesztése. Szükség lett a reformáció lassú forradalmára, amely Luther 95 pontjának közzétételével indult. Leonardo másfél évvel ez után halt meg, tudhatta, hogy a Háromkirályok imádásán kifejeződő „töprengő kétely” másokat is cselekvésre ösztönöz. Ő a nem-cselekvéssel (a kép „kiszínezésének” mellőzésével), az eszkatológiai idősíkok szintézisének magyarázat nélkül hagyásával s a többi, máig kérdések elé állító képével is arra késztet, hogy ne csak róla, a művészetéről, de önmagunkról és a hitünkhöz vagy a világhoz, a teremtettséghez, az Én és a Mi felelősségéhez való viszonyról is eltöprengjünk.

Kétségeinket ne arról fogalmazzuk meg, hogy mi értelme van a hitnek, ha úgyis az entrópia ural mindent, arra kérdezzünk rá inkább, hogyan lassítható a teljes rendezetlenség felé vezető folyamat. Ha ez a rendszer, a mi életünk (a létünk) nem zárt, hanem nyitott, és visszalép bele a Teremtő, ha kapcsolatot alakítunk ki vele, a szétesési folyamat is megállítható. Ha pozitív energiáink egyre rendezetlenebbek, úgy növekszik a velünk kapcsolatban álló környezet negatív energiája. Ám ha a negatív (a Rossz) halad a rendezetlenség felé, pozitív létünkbe visszatér a rendezettség. Nem kell sem fizikai, sem filozófiai képzettség ennek fölismeréséhez, Leonardo Háromkirályok imádása sem kell hozzá – töprengeni és mérlegelni viszont szükséges, hogy döntést hozzunk.

(A festmény elé újabb turistacsoportok zúdulnak, hátrébb lépve még látom, hogy a Mária ölében lévő kisded épp az egyik ajándék felé nyúl. Ha megérinti, a marakodó tömeg kitépi a Szűz kezéből a gyermeket. Leonardo itt „fejezi be” a művét: a bölcs álarcában megjelenő ördög ajándékának nehéz ellenállni – de mennyivel könnyebb minden, ha a Jézus által fölkínált ajándékot elfogadjuk!)

A szerző irodalomtörténész