Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

„Kozmikus sugárbeütés”

SZOBAKATEDRA

Firenze – Botticelli. Márai az 1973-as firenzei naplójában felidézett négy, „hosszasabban” nézett festményt („mindegyik kapott egy félórát”). Kettő Botticelli-kép volt: az „egészében Nő” Vénusz születése és a Primavera, „amelyen átsugárzik a teljes Erósz, mint a kozmikus sugárbeütés az organikus anyagon.” Elidőzök az Angyali üdvözlet előtt, a kiforrott Botticelli műve 1490-ből, ám az első valóban mérföldkőnek számító, az érett reneszánsz világszemléletet magába ötvöző Primavera jó egy évtizeddel korábbi.

Filippo Lippi, a karmelita szerzetes, majd a Leonardót is tanító Verocchio hatását kinőve, költői sejtetés, finom részletgazdagság jellemezte. A Tavasz megidézi Lucretius A dolgok természetéről című filozófiai tankölteményét – mint az alábbi sorok mutatják: „Jő a tavasz s vele jő Venus, ennek előtte meg ott jár / Szárnyas hírnöke, lenge Zephírus, és vele együtt / Lépked Flóra anyánk az utat telehintve előttük / Tarka virágokkal s illattal töltve be mindent.” Az 1470-es évek végére Botticelli elhagyja a narratívát, elbeszélés helyett elmélkedik. Az alakok közt (mint a három gráciánál, akik a báj, kellem és jóság, a kreativitás és termékenység istennői) összetett a kapcsolat, de az egészet nem fűzi össze egységes történet. Nincs két hasonló alak, azonos póz – minden mozzanat dinamikus.

A természeti háttér inkább díszlet, mely mögül színre lép a Tavasz. Azonosíthatók a mitológiai alakok (Zefír, a nyugati szél istene egy nimfát próbál elcsábítani, akiből Flóra lesz; Vénusz, a tavasz istennője fölött Cupido nyilaz), és a művészettörténészek a „modellek” kilétére is utalásokat tettek. Vénusz arcán Clarice Orsini (Lorenzo di Medici neje) vonásai fedezhetők föl, Flóra az a Simonetta Vespucci, aki a Vénusz születésében is halhatatlanná vált, korai halála ellenére. Giorgio Vasarira hivatkozva: Botticelli az ő arcát örökítette meg leghíresebb képein, ő a mintája az idealizált, szinte földöntúli, a valóságban nem létező, ábrándozó-szomorkodó, merengő, testi bájuk ellenére légies, érinthetetlenül isteni, a mitológiai képzeletet és arisztokratikus elvárásokat ötvöző nőalakoknak, melyek végigkísérték a festő életét.

A Primaverában nem a mitológia s nem a csaknem kétszáz különböző fajtából és vagy félezer növényből álló természeti környezet ragad meg, hanem: a Tavasz. A termékeny Átváltozás – az újjászületés az átváltozásban. Ezért lehet a kép a reneszánsz lényegének mottója. Enrico Guidoni művészettörténész a korszakra jellemző kódolt tartalmat is fölfedezni vélte benne. Lorenzo, a „tündöklő” Medici nemcsak ellenlábasaival hadakozott, de befolyását és hatalmát is szerette volna kiterjeszteni. A képen látható figurák valóban egy-egy itáliai várost ábrázolnának? „Az eddig Zefírnek, azaz februárnak tartott figura tulajdonképpen Bolzano, ahol télen a bóra fúj, a március, vagyis a tavasz, amely latinul Ver, Velence, a Flora Firenze, a szeptember – Merkúr hónapja – Milánó. A három grácia Pisa, Nápoly és Genova. Ámor pedig […] – visszafelé olvasva – Róma.”

Nem tudom, Botticelli hatalmi allegóriákat festett volna-e. Hihetőbb, hogy a kép a reneszánsz humanista világszemlélet allegóriája. Marsilio Ficino, firenzei orvos, filozófus a Mediciek köréhez tartozott, Botticellivel is kapcsolatot ápolt, s tíz kötetbe rendezve a témákat elkészítette a platóni filozófia összefoglalását. Szerinte a szépség „egy felsőbb jó ragyogása, csillogása mindazoknak a dolgoknak, amit észlelni tudunk szemmel, füllel vagy elménkkel, ez irányít a felsőbb jó felé, ugyanolyan módon a látás, a hallás és az elme útján”. A Primavera által leírt körben a szépségből szerelem lesz, és a szerelem a szépséghez vezet. Istentől haladva a világ felé, és vissza Istenig, azt is jelképezi a festmény, ahogy a Szépség elkezdődik Istenben, a világban szerelem lesz belőle, végül boldogságként tér vissza. A reneszánsz szerint semmi nincs megtagadva attól az embertől, akiben az isteni fény (mely minden dologban ragyog) már megnyilvánult alapvető tisztaságában.

Leonardo Utolsó vacsoráján húsz évvel ezelőtt fedezte föl egy olasz zenész, hogy a freskóba a zene is bele van kódolva: Jézus és az apostolok kezei és az asztalon lévő kenyerek hangjegyeket szimbolizálnak. Jobbról balra követve a hangokat, megtalálva az ütemjelzéseket, egy orgonán megszólaló rövid, Jézus szenvedéseit kiemelő rekviemet kapunk. Izgalmas hullámdinamika tűnik elő Botticellinél is, „összeolvasva” a Tavasz figuráit, a fejeket és kezeket. A művészettörténész Angela Voss szerint a Primaverát Ficino munkája ihlette, s a teremtés harmóniájának újplatonista nézete mellett egy zeneelméleti kód is jelen van rajta. A mitológiai személyek jelképei, a nyolc bolygó és a zenei oktáv nyolc hangja a „szférák harmóniáját” fejezi ki, így a zene köti össze az emberi világot és az univerzumot: a zenében az égi és a földi egyesül.

Ezt az állítást nem vitatom, de a figurák csoportjai valóban a zenei együtthangzás alapjaira, a prímre, kvintre és oktávra utalnak, s azok osztályozhatók a négy egymás utáni hang, a tetrachord szerint is? A Botticelli-kortárs Ficino mindenesetre azt írta, hogy a Primavera Vénusza nem más, mint a „Venus-Humanitas”: erkölcsi allegória, amennyiben az emberi (sőt emberséges) Vénusz, a szépségén keresztül a városi polgárságot is a tiszta erkölcsre figyelmezteti. „A felöltözött, polgári Vénusz maga a humanitás, vagyis az eszme, amely az embereket közel hozza egymáshoz; minthogy a jó a szépségből fakad, és így Vénusz szépsége azonos jóságával.” S mikor Márai azt írta, hogy olyan a festmény, mint egy kozmikus sugárbeütés az organikus anyagon, mintha megérezte volna az égi és földi, a fizikai és metafizikai, a Szépség és az emberi közötti összefüggést. Fegyverrel a kézben megértene-e bárki is valamit abból, hogy a szerelem jobb a háborúnál?

A szerző irodalomtörténész