Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

„Érett emberek szerencséje”

SZOBAKATEDRA

Firenze – Uffizi. Michelangelo Dávidjának másolata a Piazza della Signoria sarkán, közvetlenül az Uffizi mellett. Az emlék eleven, harminckét esztendő múltával is, mikor először jártam itt: Botticelli képei közül kettőt, a Tavaszt és a Vénusz születését nemcsak a szememmel és kívülről néztem, de a lelkemmel és önmagamat figyelve is. Leonardóra emlékeztem még, az Angyali üdvözletre, a Mágusok imádására, Tintoretto Lédájára a hattyúval, Lucas Cranach első emberpárjára, Uccello és Rubens csatajeleneteire, Caravaggio démonikus Medúzafejére.

A Botticelli-képek mellett leginkább erre az utóbbira: a domború, kerek pajzsra feszített vásznon a halandó Gorgó-leánnyal, aki az előző pillanatban még élt, s most a vérfagyasztó döbbenet torzul rajta rémült elevenséggé. Perszeusz épp akkor vágta le a fejet, s lüktet a vér a nyaki erekből – a botrányos életű Caravaggio állítólag valódi vért is kevert a festékhez. A 16. század végén járunk, az utolsó sikoly ugyanazt a borzongást kelti, mint amikor valaki tanúja egy kivégzésnek, akkor ez nem volt ritka esemény. Eredetileg egy római bíborosé volt a kép, Francesco del Monte pártfogolta az emberölés vádjába is keveredő festőt, aztán a Medicieknek ajándékozta, s ők az óvatosság és a bölcsesség allegóriájaként értelmezték azt. (Medusza és Poszeidón, a tengeristen légyottjai Pallas Athéné templomában történtek, és Athéné átka volt, hogy az egykor gyönyörű teremtés haja helyén kígyók tekeregjenek. Az ajándékba kapott levágott fejet egy pajzsra helyezte, és minden ellensége kővé dermedt, aki meglátta.)

Caravaggio (Michelangelo Merisi) képén nem annyira a mitológia kel életre a haláltusáját vívó Medúza-főben, hanem az emberi létszorongás, és a kétségbeesést legyőzve a harag is jelen van a büntetővel szemben. S Medusza ugye eredetileg nő, így nemcsak a mitologikus, hanem a démoni karakter is hatása alatt tart. Passuth László Medúzafej című regényében Caravaggio, aki még a hamiskártyások figuráit is odacsempészte az oltárképre, megfelelő alany volt, hogy a „külső élet” és a „belső út” ellentmondásait ütköztesse. Szakállas arcmása, lefejezve is, feltűnik néhány képén, s ő itt Medúza, szakáll nélkül – hiszen nincs nő, aki alkalmas volna az antik babona megtörésére. „Nézz tükörbe, Caravaggio! Torzítsd el kissé arcod, nyisd ki szád, mereszd félelmesre szemed. A kép türelmes, a festék tűri a metamorfózisokat. […] Lehet – azt a pillanatot ragadja meg, amikor a rémítő arc rémületté válik.” A kompozíció egyszerűnek tűnik, de mint „mű”: nehéz. „A rémületet s a rémületkeltést kell egybeolvasztania a rettegtető s mégis rettegő tekintettel.”

A többi festmény akkor inkább csak benyomás maradt, fotókat sem készítettem, hogy később felidézzem mindazt, amire nem jutott elég idő. Nem tudtam, hogy a fotó nem pótolja az időt, csak az illúziót kelti életre halottaiból. Kosztolányi írta 1924-es itáliai rajzai között, hogy számára az utazás mindig azt jelenti: megannyi szerepet játszhat egyszerre, közben „minden elmúlhat, minden újrakezdődhet”. Szerepjátszó hajlandósága abból eredt, hogy nagyapja halálát fölidézve jött rá: a halál ellen egyedül a szépséggel lehet küzdeni. Ám hiába próbál ki minél több életlehetőséget, a halál korlátot szab, ezért kell az elképzelhető legtöbb szerepben megjelennie. Az utazásban idegen tájakon, a találkozásban idegen emberekkel, talán az a legizgalmasabb, hogy nem ismerik, milyen is valójában – szegényebbnek vagy gazdagabbnak, okosabbnak vagy ostobábbnak, jobbnak vagy rosszabbnak képzelik őt. Ez „azt a káprázatot kelti bennem, hogy ami megtörtént, az meg nem történtté is válhat, s a lehetőségek végtelen gazdagságát tárja elém, mint gyermekkoromban.”

Irigyeltem Márait, olaszországi utazásairól, köztük a firenzei benyomásairól olvasva. Az 1973-as Naplójából írja: „Az Uffiziben, minden délelőtt. Minden, amit az elmúlt évtizedekben láttam – a Prado, a Louvre, a Borghese, a Barberini, a Capodimonte, a brüsszeli múzeum, a New York-i Metropolitan, a Frick-gyűjtemény, a washingtoni National… – szegényes az Uffizi mellett. Elképzelhetetlen ez az energiasűrítés: néhány teremben az Erő, mint egy atombombában a világpusztító, a világteremtő energia.”

Egész Firenze miatt vágytam vissza a városba, de az érzékeim mélyén elsősorban az Uffizi miatt. Georg Simmel állítja Firenzéről, hogy itt értjük meg, miért ebben a városban született a reneszánsz, mely először érzékelte: minden szépség és jelentés, amit a művészet keres, a természetesből alakul ki; és itt vált először szelemmé a természet anélkül, hogy föladta volna önmagát. Nem Firenze páratlan műalkotásai miatt csodáljuk valóságát, nem a festményekkel és szobrokkal, templomokkal és palotákkal szemben állva jön létre az „esztétikai hangulat”, amely föloldja a természet és a szellem közötti feszültséget – hanem azért, mert maga Firenze a műalkotás. „Nincs talán még egy város, amelynek összhatása s benne szemléletének és a hozzá kapcsolódó emlékeknek, természetnek és kultúrájának szoros együttműködése a nézőben ennyire erőteljesen, egészen a legszélsőségesebb pontig, a műalkotás benyomását keltené.” Ám Firenze belső korlátja is az, hogy befejezett. Itt már nem lehet semmit újrakezdeni, a reneszánsz újjászületés Firenzében nem nyitva lévő folyamat, hanem tény.

Ha élete során az ember csupán egyetlen városba juthatna el, legyen az Firenze. Akkor is, ha nem fog semmi újat fölfedezni – ám azt érezheti, hogy történt vele valami rendkívüli, amit még nem ért egészen, hogy itt megújult, s még ha nem is tud semmit újrakezdeni, megtörtént saját, személyre szabott reneszánsza. Simmel így fejezi be esszéjét, megállapítva, hogy minden lépésünk, amelyet a város kövein megteszünk, érintkezik a vele elválaszthatatlanul eggyé vált szellem történetével: „Firenze az egészen érett emberek szerencséje, akik elérték, ami lényeges az életben, vagy lemondtak róla, s most már csak formát akarnak keresni e rátaláláshoz vagy lemondáshoz.”

A szerző irodalomtörténész