Dugovics, a nemlétező – és a többiek

Muszáj némi irodalomtörténészkedéssel kezdeni: még 1978-ban született Döbrentei Kornél egyik – talán máig legkiválóbb – esszéje, amely kötetben csak az 1996-ban megjelent (szintúgy talán legjobb esszégyűjteményének számító) Sötét delelésben látott napvilágot. A Dugovics Titusz című írás alcíme: lírai esettanulmány. És itt – minden külön esztétizálás helyett – meg kell állnunk egy pillanatra.

Dugovics Titusz neve igen sokaknak alighanem a nem túl jónevű festő, Wágner Sándor (1838–1919) Dugovics Titusz önfeláldozása című közismert képével kapcsolódik össze – szegény Wágner mesternek, évszázadok egymást követő magyarjainak sokaságával egyetemben, a leghalványabb fogalma sem lehetett arról, hogy ez a Dugovics nem is létezett soha, merő kitaláció csupán, fantomfigura, a képzelet szüleménye, semmi egyéb, a fantázia vágyálomalja, sohasem volt sohasem vitézkedett mítosz, a franc sem érti, minek foglalatoskodnak is vele annyit.

Hogy Döbrenteinek van-e, volt-e tudomása erről az unásig ismert, ocsmányságánál csak aljasságában mocskosabb, úgynevezett történészi-kutatói merényletrészletről, azt nem tudom, de nem is ez a lényeges igazán. Hanem hogy a líraiesettanulmány-meghatározás jelentéstartalma voltaképpen az egész nándorfehérvári csata jelenség – mert hogy az is – legbenső és legvégső üzenetére utal, azt mutatja fel a lehető legkoncentráltabban és legszínvonalasabban, Dugovics Titusszal vagy éppenséggel – friss példa – Bán Mór barátom monumentális Hunyadi-regényfolyamával és a belőle (végre) készülő filmmel együtt éppúgy, mint a déli harangszóval vagy a magyar történelem váltig tartó, folyamatos, rafinált, gyalázatos és vérlázító bemocskolási, elhallgatási, meghamisítási folyamatával kapcsolatosan.

„Amikor a gazdagzsebű üresszívűek, a zsírfényszeműek, a papucshősök, a meglapulók, a zavarosban halászók, a hullakifosztók, a politikai hullámlovaglók, a bukás kockázata nélkül melldöngetők, a borissza vízpapolók, a hatalom örökbérletesei, a kipárnázott sorsúak, a múltgyalázók, a múltfitogtatók, a jövőhazudók, az ideaárusok, a gondolattolvajok, az eszmeberendezők, a vérkótyavetyélők, a hazát imitálók már elvesztegették hitelét, akkor mindig akadnak férfiak, mint Dugovics Titusz magyar közvitéz is, akik összeharapott fogakkal, néma szájjal csikorították feleletre a sorsot, és nem a gerincükből hajlítottak kérdőjelet, akik tetteikkel, szentbalekhitükkel, anyaföldbéli mély gyökérzésükkel és ha kellett, halálukkal újra tartalmat, aranyfedezetet adtak a szónak: hősiesség. És példát mutattak arra is, mit jelent felelősséget érezni a hazáért, megmutatták, hogy ennek a felelősségnek olykor mi az ára, de megmutatták azt is, hogy az elődök felelőssége nem szűnik meg a halállal, az elmúlás nem ad felmentést; minden elgennyesedő félmegoldás, meggondolatlan háború, előnytelen kompromisszum következménye átokként száll az utódok fejére. (…) Nem félt, az bizonyos, nem is volt rá ideje. A kézitusa őrült kavargása forgószélként ragadta magával. (…) A totális jelenlét a sorsa, közte és az ellenség között valóban csak egy karnyújtásnyi a távolság, látnia kell, hogy csapásai nyomán bíbor rózsaként fakadnak szét a testek, hullanak fejek, szakadnak karok, dőlnek ki belek, átmetszett ütőerekből lövell arcába a vér, cseppjei verítékkel keveredve kínzón égetik a száját, savanyú bor kéne, hogy magához térjen e szörnyű színpadon, ahol a tragédia igazi, az ellenség föltartóztathatatlan hullámokban árad a bástyákra, test feszül testnek, eleven fal állja útját, ki tudja, hányadszor már, a meg-megújuló rohamoknak, látnia kell, legjobb barátjának miként veszi fejét egyetlen suhintással egy félmeztelen janicsár, akinek arca az öldöklés delíriumában boldog-eszelősen befelé mereng, és ekkor válik a háború igazán Dugovics Titusz magyar közvitéz személyes háborújává. (…) Tudja, ez az utolsó roham, most nem szabad megfutni, most kell megállni, tudja, az ellenség is ereje végére ért, közel áll az összeroppanáshoz, és akkor meglátja fölfelé imbolyogni a törököt a lófarkas lobogóval… Nem! – üvölti Dugovics hangtalan, és véres utcát vágva maga előtt, elindul a török felé.”

Ezeket írja Döbrentei. („Lírai esettanulmány”.) De tudjuk persze: Dugovics sohasem létezett. És nem létezett Artúr király sem, továbbá lélek sincs, nemzetkarakterológia sem létezik, sem hun–magyar rokonság, Attila hármas koporsójáról már nem is beszélve. És a többi. Ötszázhatvanhét éve, azon a július 22-i napon Nándorfehérvárnál azért talán mégis volt valami. Nem?

A további kommentár már tényleg nem tűr nyomdafestéket (sem).

A szerző író