Egy híres ember azt mondta egyszer, hogy annak, aki történelmet olvas, nem elég a szavakat érteni, hanem a sorok között is tudnia kell olvasni.
J. Károly nem igazán szerette a történelemmel foglalkozó könyveket, mert túl sok volt bennük a dátum és a név, ráadásul ezek a dátumok és nevek nem mindig hangzottak össze pontosan az eseményekkel – már amit J. Károly föl tudott belőlük fogni, mert hát ő nem nagyon látott be a sorok mögé.
A büfés Eszter szerint azt, hogy a magyarázatok nem mindig világosak, nem is lehet szóvá tenni, mert a történelmet azok írják meg, akik nem is voltak ott, akik meg ott voltak, azoknak nem mindig hisznek, mert azt mondják rájuk, hogy elfogultak, ugyanis csak a saját nézőpontjukat vélik helyesnek. Ezért át kell értékelni, hogy az utókor szempontjából legyen igaz, ami állítólag történt. Sőt, az egyszer már megírt történelmet is újra szokták írni, mert ugye az utókor is mindig más. Ami az egyiknek igaz volt, a másiknak már nem az. Azt pedig nem tanítják az iskolában, hogyan kell belátni a sorok mögé, lassan már azt sem, hogyan lehet észrevenni a nyilvánvalót.
J. Károly gondolatai közt elsuhant a kérdés, hogy vajon ő is része-e a történelemnek, aztán megállapította, hogy kétséget kizáróan az. De egyrészt a mostani jelen még nem történelem, másrészt az övé nem fog szerepelni a nevek között, legfeljebb a névtelen áldozatok sorában, harmadrészt olyan érzése volt, hogy a „haladó” kultúrákban a történelem egyenesen káros. Nem mellékesen pedig ember legyen a talpán, aki meg tudja majd állapítani, hogy mi történt, mikor, kivel és miért! Hiszen most sem lehet tudni, hogy éppen mi történik és miért, s főleg azt nem lehet, hogy pontosan kik állnak az események mögött – azaz: mit kell kiolvasni a sorok mögül.
Mindenesetre J. Károly megjegyezte Eszternek, hogy amikor meg fogják írni a történelmet, ami most még nem az, hanem a „most” (ezt jobban nem tudta elmagyarázni), és ha marad még ember, aki a túlélés helyett írásra adja a fejét, a sajtót ne vegyék figyelembe, mert az csak még jobban összezavarja a dolgokat. Ugyanúgy, mint a politikai nyilatkozatok és ígéretek, főleg, ha azokat korrupt, szenilis és gonosz vezetők teszik, ez a három nem zárja ki egymást. Ő például Karcsit, a teknősét, sokkal megbízhatóbb hírforrásnak gondolja, és különösen azért, mert Karcsi egyáltalán nem mond semmit.
Eszter megszokta, hogy a férfi gyakran példálózik a teknőssel, J. Károly kijelentésére azonban egyáltalán nem számított. Megitta az utolsó korty kávét, ami az adagot tekintve a második kortyot jelentette, és ezt mondta: „Én azzal fogok bevonulni a történelembe, hogy Karcsit fogom nézni a híradó helyett!”
A szerző irodalomtörténész