Játékosvásár

Az ismert dialógus így hangzik. Kérdés: – Tud úszni? Válasz: – Nem. Kérdés: – És ha megfizetem? Ez jutott eszembe a héten, amikor a futballvilágban talán soha nem látott sürgés-forgás zajlik. Az ember jobbra-balra kapkodja a fejét, de már követni sem tudja a naponta változó híreket, amelyek arról szólnak, hogy ki hová igazol és mennyiért. Valóságos játékosvásárnak vagyunk a tanúi. Csak úgy repkednek az euromilliók a klubok háza táján, végső döntések még nincsenek; akkor lesznek, ha a nyári átigazolásoknak egyszer vége szakad. Addig azonban megy a taktikázás, az „adok-veszek”, az eddigi legnagyobb vásár a klubok között, s akkor még nem beszéltünk a futballisták vágyairól. A vásár részben a nyílt színen, részben a háttérben köttetik, de valójában követhetetlen. Bizonyos dolgok ugyanis soha nem derülnek ki. A pénz fő értéke abban van, hogy olyan világban élünk, amely túlbecsüli a szerepét. De ezzel a játékosvásáron senki sem törődik. Ráadásul idén megjelentek a piacon az arabok is, akiknek tele van a zsebük pénzzel, ennél fogva könnyen csábítgathatják a világ legjobbjait. A hétköznapi ember nem is tudja felfogni, hogy mennyi az annyi.

Hol van az az idő, amikor (az amatőr világban) a játék még nem a pénzről, hanem az összefogásról, a klubszeretetről, a becsületről és a hűségről szólt? Ha ezek az erények ma felvetődnek, a múltban járatos drukkerek a sokszoros válogatott kapust, Zsák Károlyt emlegetik, aki egy kis csapatban, a 33 FC-ben (a „Hariháromban”) védett, és a nagy klubok csábítása ellenére sem akart másutt futballozni. Legendaszámba megy az a sorsdöntő mérkőzés a Vasassal, amikor az első félidőben, 1–1-es állásnál a bíró tizenegyeset ítélt a Harihárom ellen. A következő párbeszéd hangzott el ezután a kapus és a játékvezető között: Zsák: – Bíró úr, az Isten szerelmére, ez nem volt tizenegyes! Bíró: – Károly kérem, álljon be a kapuba és védjen! Zsák: – Bíró úr, nézzen fel a tribünre, tízezer ember lázongó igazságérzetére apellálok, ne sújtson ártatlanul egy élet-halál harcot vívó klubot!”

A játékvezető persze nem vonta vissza a tizenegyest, a Vasas belőtte a büntetőt, és a 33 FC kiesett az első osztályból. Zsákot pedig annyira megviselte az eset, hogy a szünetben az öltözőben ájultan esett össze. Ma már, a pénzuralom idején, megmosolyogjuk, vagy el sem hisszük, hogy egy ilyen legenda megesett.

Elnézem napjaink futballistáit, akik tegnap még X csapatban játszottak, és ma már Y csapatban rúgják a labdát, hogy látszólag érzelmek nélkül lépnek át egyik közösségből a másikba. S a mindenható gól esetén, mintha semmi sem történt volna, ugyanúgy ölelkeznek és csókolóznak, mint tették a korábbi egyesületükben! Ha a pénz olyan nyelvet beszél, amelyet mindenütt értenek, akkor így vagyunk a gólokkal is. Ez lehet a magyarázat.

Klubszeretet azonban nincs többé! Pénzszeretet van, amely tulajdonképpen érthető, mert a játékosoknak aránylag rövid profi korszakuk alatt kell összegyűjteniük annyi pénzt, hogy nyugodt szívvel készülhessenek jövőbeli életükre. A csapatok is úgy szerveződnek, hogy a gazdag klubok megvásárolják a legjobbakat, és így áll össze a gárda. Olykor már nevetséges, hogy egyik-másik csapatban csak egy-két honi futballista kergeti a labdát.

Egy szó, mint száz: a pénz a teljesítés ostoba mércéje a futballpályán is, de sajnos ez az egyetlen, használható mérce, amellyel rendelkezünk.

A szerző újságíró