Elhallgató vuvuzellák

A feleségem Sennát kedvelte. Én inkább Prost-párti voltam. Gyakran néztük a Forma–1-es közvetítéseket a nyolcvanas években. Sennát túl agresszívnek tartottam, bosszantott néhány manővere. Mik voltak akkoriban! A Prost–Senna-viadalok s mellettük még Lauda, Rosberg, Mansell, Piquet. És aztán jött Michael Schumacher. Előfordult, hogy kifogyott a benzin. Ma is előttem van a kép, ahogy tolja az autóját Prost, hátha beér a célba. Fél ponttal lehetett világbajnokságot nyerni. Nagyon kedveltük mind a ketten az „öreg” britet, Nigel Mansell-t, mert úgy tűnt, hogy hiába minden, a több, mint harminc győzelem, soha nem jön össze a világbajnokság. Magyar sorsot láttunk ebben. Végül sikerült neki, 1992-ben. Örültünk. Nagyobb örömünk is volt persze, akkor született második kislányunk.

Forma-1-es versenyen először 1986-ban voltam. Senna indult az élről, de Piquet végül megelőzte. Alig figyeltem a részletekre, inkább az egész hangulat varázsolt el. A rengeteg ember, a több, mint ezer lóerős motorok sikítása, a világ legmenőbb autóversenye a magyar provinciában. Por, prostik, „cséndzs mani”, lángos, tolakodás, a rettenetes mobilvécék. Eszembe sem jutott, hogy utoljára járok Forma–1-es versenyen. Huszonhat éves voltam, előttem az élet. Talán még azt is gondoltam, hogy Monte Carlóban, egy hajóról érdekesebb lesz. Ebből már nem lesz semmi. Abban az évben született első kislányom, hol jön ehhez egy ilyen verseny?

Most is nézem a Forma–1-et. Közvetítenek már mindent. Szakértők magyaráznak rendületlenül. Nincs könnyű dolguk, mert gyakran semmi nem történik, néha bele is feledkeznek érdektelen történetekbe. A Forma–1-ből sok mindent lehet tanulni. Most Max Verstappen a világbajnok. Legjobb autó az övé. De van a pályán még egy teljesen hasonló. Mégsem látjuk a Senna–Prost-párbajt. Volt a második fordulóban egy jelenet, ami megmutatta, miért. Az első versenyt Max nyerte, a másodikat a csapattársa, Perez. Előbbi esetben Perez, utóbb Max lett a második. Vagyis két verseny után teljesen egyenlően álltak. Volna. Max csapatmérnöke mondta is rádión, minden ok, ne kockáztass! Csakhogy Verstappen nem így működik. A bajnokok nem így gondolkodnak. Szó sem lehet egyenlő pontállásról. Ez esetleg nem kívánatos ambíciókat, önbizalmakat szabadítana fel a vetélytársban. Elhihetné, hogy le lehet győzni a bajnokot. Egy pillanatra – egy hétre sem szerepelhet a nevük mellett azonos pontszám – ezért Max megfellebbezve a csapatdöntést – kockáztatott – és bezsebelte a leggyorsabb körért járó egyetlen pontocskát. Így továbbra is egyedül állt az élen, Perez megértette az üzenetet.

Volt az idei kicsit unalmas versenyek között egy másik, ahol az időmérőnek volt ilyen pszichológiai jelentősége. Már pedig abban a sportban, ahol tized- és századmásodpercek döntenek, a lélektani állapotnak döntő szerepe van. Időmérő volt Monte Carlóban. Itt minden potens versenyző meg akarja mutatni, hogy jobb a világbajnoknál. Itt nem számít annyit az autó, itt a versenyzői képességek a döntőek. Rengeteg kanyar, szűk hely, nem érvényesül a nyers erő. És így is lett. Itt Alonsot kellett megállítani, aki majdnem olyan jó autóban ül, negyven év fölötti tapasztalattal. Itt akarta megtörni Verstappan önbizalmát. Ugyanígy Leclerc a Ferrariban, hazai pályáján. Az utolsó percben Okon egy közepes (francia) autóval ment egy olyan időt, amely a győzelemre is esélyes volt. Aztán jött Leclerc, az élre ugrott; Alonso mindent bevetett, élre állt. Az Aston Martinnál már ünnepeltek, ezt nem lehet felülmúlni, de volt még húsz másodperc, jött Verstappan, többet kockáztatott, mint látszólag kellett volna, több helyen súrolta a falat, de bejött elsőnek. Komoly üzenet volt ez is. A győzelmet nem adják könnyen.

Ahol a verseny a lényeg az ilyen finom különbségek döntenek. Márpedig rengeteg versenyhelyzet van az életünkben. Versenyeznek az országok is, nemzetek is, vállalatok, cégek, tudományos intézetek, művészek, versenyeznek az emberek a jobb helyért, több pénzért, kis sikerért. Néha a túlélésért. Én azt mondom, sokkal kevesebb versenyre lenne szükség az életben, de ettől aligha változnak a dolgok. Ha már ilyen a világ, mindent meg kell tenni a sportszerűség keretei között azoknak, akik erre vállalkoznak, hogy győzzenek. Őket meg is kell fizetni. Mindig győzni nem lehet, de éppen ezek az apróságnak tűnő jelek mutatják, kire érdemes tenni. Még a közéletben, a politikában is. A „csapat” akkor jár jól, ha ilyen mentalitású ember ül a volánnál. Igaz, a sportszerűség ezen a pályán alig látott tünemény.

A focit szerettük. A nyolcvanas évek első felében még meccsekre jártunk, főleg a Népstadionba. Jól mulattunk. Mikor Újpesten laktunk, néhányszor átmentünk Rákospalotára az akkori Volán meccseire. Furcsa hely volt. Novák Dezső volt az edző, játszottak ott egykori fradisták, mint a „sprőd” Jancsika, újpestiek, mint a „táncoló” Törő. A nyolcvankettes vébét néztük először együtt. Az is maradt meg bennem a legélénkebben. Soha olyan jó csapatok nem voltak egy tornán. A Platini, Giresse féle franciák! Breitner, Rummenigge vezette németek, a Sócrates, Zico fémjelezte brazilok, de a skótoknál Dalglish, a szovjeteknél Blohin, a lengyeleknél Boniek, és az olaszoknál Paolo Rossi, Tardelli, Altobelli. Számtalan olyan meccs volt, amelyet nem lehet elfeledni. Kiváltképpen a francia-nyugat-német 3:3-at. Ma is előttem van, ahogy 3:1-es francia vezetésnél extázisban bejön a sérült Rummenigge és az elszántsága átragad a többiekre, s végül kiegyenlítenek. S aztán tizenegyesekkel tovább is mennek. S végül a legszebben játszó brazilokat legyőző nehezen induló olaszok verik meg őket. Drámai végjáték volt. A „játék” szépségének bukása a „harc” szépségével szemben. A könnyed improvizáció, az öröm bukása a szervezettség és akarat, elszántság előtt. S a végén mégis valami feloldozás: Paolo Rossiék sima győzelme, hogy mégis maradjon valami remény. Akkor ott, talán ők érezték meg legjobban a két világfelfogás vegyítésének hasznos mértékét. S hogy mennyire függ ez a körülményektől, bizonyítja, hogy az olaszok a csoportkörből alig jutottak tovább, csak döntetleneket játszottak.

A labdarúgás azért lehet a világ legnépszerűbb sportja, mert filozófiája van, drámai helyzeteket produkál, s képes a katartikus élmények – győzelem és vereség – életszerű produkálására. Egy jobb összecsapás révén képesek lehetünk a lelkünk mélyére hatolni, következtetéseket levonni – szenvedéllyel – a világról. Megláthatjuk a jellemeket és a kisebb-nagyobb aljasságokat, s a végén nem törvényszerű a happy end, mint a hollywoodi mesevilágban. Pedig mese ez is, hiszen a történet végeztével következmények nélkül átléphetjük a messze tűnő árnyékhatárt.

Volt egy meccs 2010. július 2-án. Uruguay-Ghána. A kilencven perc alatt nem bírtak egymással a csapatok, s nem született döntő találat a hosszabbítás utolsó percéig sem. Ekkor szabadrúgást végezhettek el az afrikaiak. Az első lövést a gólvonalról még kirúgta egy dél-amerikai, de újabb labda tartott a hálóba. Ezt már csak kézzel lehetett hárítani. A százhuszadik percben. Kiállítás, tizenegyes! Mennyi az esély? Mi maradt Uruguaynak? A remény? A hit? Az akarat? Szinte felrobbant a stadion: a ghánai játékos nekifut a tizenegyesnek – fejében biztosan megfordul, hogy egész Afrika legnagyobb sikerét érheti el, a négy közé rúghatja csapatát – és a labda tompán csattan a felső lécen. Afrikában vagyunk. Egy pillanatra elhallgatnak a rettenetes vuvuzellák, de én a kezező játékost nézem az öltöző bejáratánál. Keze most ökölbe szorítva, eksztázisban csap a levegőbe. Ő mindent megtett. Ha győz is a tizenegyes párbajban a csapata, ő úgysem játszhat az elődöntőben. De megtette a csapatért. És győztek.

Hasonló helyzetbe kerülhetünk magunk is. Mint az „uruk”. És mégis mindig van remény, marad hit, akarat! S ha végre megtanuljuk az alázatot, önfeláldozást is – nem mártírokról beszélek, hanem a köz javára önzetlenül dolgozókról – mi is győzhetünk. Még mindig. A százhuszadik gyenge reményű percben is.

A szerző történész