A fájdalomról

Ültem egy könyv bemutatóján száz sebész között a rektori hivatal Semmelweis-termében és eszembe jutott Kosztolányi Dezső megrendítő vallomása, amelyet másfél évvel a halála előtt vetett papírra és fel is olvasott a Budapesti Orvosi Kaszinóban. Megállapította, hogy a világtörténelem folyamán egy emberre ennyi kitűnő orvos még alig esett, és a tény valóságos nagyzási hóbortja az egészségnek. Hasonló érzés foglalkoztatott engem is, amikor a dr. Sándor József professzor szerkesztette Sebészet című 667 oldalas tankönyvet és tudománytörténetet a kezemben tartottam. A szerkesztő ötven kitűnő kollégát vett maga mellé, hogy kultúratörténeti barangolásra késztesse az olvasót a kezdetektől napjainkig. Minden szempontból lebilincselő könyv született. Az ajánlások között olvastam, hogy Athénben, az Akropolisz oldalában van egy olyan pont, ahonnan egyszerre lehet látni a Parthenont, az Odeiont, és az Aszklepeiont, a tudomány, a hit, a művészetek és az orvostudományok ősi fészkét. Ez a három ismeret, érzés és körülmény határozza meg azt a rendkívül bonyolult kapcsolatot, amely a szenvedő, beteg ember, és a gyógyításra vállalkozó orvos viszonyára jellemző.

A fájdalom mind testi, mind lelki vonatkozásban elkerülhetetlen része az életünknek. Annyi fázisa létezik, hogy annyi lépcső még a pokolba sem vezet. Azt is mondhatjuk, hogy a fájdalom az élet ára. Ugyanakkor az emberi léthez érzéstelenítésre van szükségünk, a szó átvitt értelmében is. Többen azon a véleményen vannak, hogy az ima a lelket gyógyítja, a fájdalom a testet tisztítja. Albert Schweitzer szerint a fájdalom a halálnál is szörnyűbb zsarnok. Addig élünk, amíg képesek vagyunk a fájdalmat érezni. De a fájdalom is csak börtön. „Semmi sem töri meg jobban a lélek acélos erejét, mint a testi fájdalom – vallotta Babits Mihály –, s kivált, ha hozzájárul a szörnyű gondolat, hogy nem szabadíthat meg tőle többé egyéb a halálnál.”

Az elmúlt évszázadok azt bizonyítják, hogy minden sebészi beavatkozás fájdalommal járt. Maga a sebészet lenézett foglalkozás volt, nem tartozott a gyógyítás tudományához, művelői a borbély cégekhez tartoztak. Elkerülni a műtéti beavatkozással járó fájdalmat, megelőzni a műtéteket követő sebfertőzést – vágyálom volt a betegek és az orvosok számára. Az emberiség történetében az első fájdalommentes műtétre 1846. október 16-án került sor Bostonban. A fogorvos étert lélegeztetett be a beteggel, a sebész pedig kivezette a nyakán lévő tumort, anélkül, hogy a páciens jajgatott volna. Megrendülten mondta a dermedt csendben figyelő hallgatóságnak: „Gentlemen, this is no humbug.” Azóta ezt a napot Ether Day-nek nevezik.

Mondhatjuk tehát, hogy a testi fájdalomnak csak addig van értelme, amíg gyógyulni lehetséges. És az is igaz, hogy a lelki terror néha rosszabb a fizikai fájdalomnál. De így is, úgy is, a fájdalom magányos. A nagy pénzrablás című filmben kérdezi az egyik férfi a másiktól: „Te mit tudsz a fájdalomról?ֲ A válasz: „Olyan, mint egy uzsorás, akinek sosem tudod visszafizetni az adósságodat.”

Kosztolányi Dezső így fejezte be fent emlegetett vallomását: „A pap közvetít az ember és az Isten között, s örök életet ígér. Az orvos az ember és a halál között közvetít, reménytelen pört véd, olyan fölperessel szemben, aki legföljebb haladékot ád, de az alperest sohasem engedi ki a körmei közül; az orvos olyan ellenféllel tárgyal, aki az ördögnél is konokabb diplomata, az orvos a mi földi, mulandó életünket toldozgatja-foltozgatja. Ez a föladat, hölgyeim és uraim, talán szerényebb, mint a papé, de – úgy érzem – sokkal nehezebb.”

A szerző újságíró