Az irodalom talán azzal kezdődött, hogy ült valaki és mesélt – ez az elegánsan nagyvonalú sejtés olvasható Esterházy Péter A szavak csodálatos életéből című (nevezzük így) esszé-glosszáinak csokrában. Pedig előadás volt, amit az épp azon a nyáron – most pedig éppen húsz évvel ezelőtt – elhunyt Balassa Péternek ajánlott.
Azt hiszem, valóban az irodalomról beszélt, mert elmondott néhány érdekességet az íróról és arról az anyagról, amivel az író dolgozik: a nyelvről. Nem tudom, véletlenül jutottak-e eszembe Kurt Vonnegut szépirodalomként sem utolsó előadásai – apropó, Vonnegut az idén ősszel éppen 101 éve született. Végül is találtam benne egy jó gondolatot (többet is, de itt csak egyet idézek). Hogy ha egy szót bepiszkoltak, elhasználtak, akkor ez a használat is hozzátartozik a nyelvhez. Igen nagy baj ez a szavakra nézve, illetve ránk is, mert lassan alig marad köztük olyan, amelyik tiszta, és finnyás nyelvvel forgatjuk meg szájunkban, mielőtt kimondjuk, mert elhasználta a korántsem finnyás közélet.
Szóval, a nyelvnek is van élete – a szavak titkos életéről egy spanyol filmdráma is készült 2005-ben; aztán a biopoétika nevű irodalomtudományi irányzat a test vagy a természet nyelvi jellegű viselkedését vizsgálja, illetve a nyelv élő szervezetként való működését. Ezt amúgy már Füst Milán észrevette 99 évvel ezelőtt, amikor Móricz Zsigmond Sárarany című regényét 1924-ben ismét elolvasva megállapította: „mint az élőlényekkel, épp úgy vagyok a költői művekkel”.
De ő sem mondott egészen újat, Kosztolányi Dezső ugyanis az 1909-es, Nyugatban megjelent Öreg szavak című tárcájában már fölfedezte, hogy nemcsak biológiai sajátosságok alakítják a nyelvi kifejezést, hanem a poétikai fogalmak és jelenségek is hozzájárulnak a biológiai viselkedés alakulásához. Egy-egy szónak is hasonló a sorsa, mint az emberéletnek. S hogy olvashattam ezt a tárcát, annak a remény miatt is örültem, hogy az én szavaim sem foszlanak szét a semmibe: az egyik diákom hívta föl rá a figyelmet a Nyelv és lélek című kötetből, beépítve azt az órai előadásába. (Meg azért is örültem, mert azok a legjobb órák, mikor a diák mellett a tanár is tanulhat – nem feltétlenül új adatot, hanem egy új összefüggést, vagy a másként mondással a szavak jelentésének egy újabb lehetséges rétegét fedezheti föl.)
Élnek még? – kérdezi Kosztolányi, rácsodálkozva egy-egy felejtésre ítélt szóra, melyek úgy jelennek meg előtte, mint az emberek. Az egyik szó öreg koldus mankójaként kopogtat, mielőtt elindul meghalni. A szavak aztán újra visszatérnek, „halálos betegen jönnek búcsút mondani. Néha hetykén és öreges önérzettel pattognak a fülembe. Néha alig mernek suttogni. Néha viharos kacajt fakasztanak.” Majd Kosztolányi a szavak haldokló állapotát fiziológiai és társadalmi környezetben láttatja, az absztrakcióból érzéki atmoszférát teremt. Szinte látjuk, ahogy naponta elé biceg egy-egy kiérdemesült szó – „falábbal, remegő tipegéssel, hebegő nyelvvel”, haldokolva.
„Némelyikük már nem is mozdul, de még nem is halt meg egészen. A másik most vonaglik utolsót. Ez sem lesz hosszú életű. Egérrágcsált sárga aktákon látjuk csak, s hangzása hivatalok bús rendjét és áporodott iroda-porzók savanyú illatát juttatja eszünkbe. Azok meg állami nyugdíjat kapnak, a régi intézmények menhelyein, sohasem olvasott vezércikkekben húzódnak meg, mint a szavak öreg honvédjei, akik becsülettel küzdötték végig egy jobb kor csatáit, s most bénán csoszognak el a fiatal nemzedék előtt, és távol az élettől az állam szegényes kenyerét eszik. Sokan vannak. Az egyik a lábadozó, a másik a gyógyíthatatlan beteg, a harmadik a szívós hadastyán.”
Kosztolányi a szavakat nemcsak életkorokkal, hanem emberi tulajdonságokkal is jellemezte. Komoly és becsületes, émelygős és komikus, majomszeretettel becézett és agyonnyaggatott, dörgedelmes és kedélyes, lelkes és fanyar. Aztán vannak olyan szavak, melyek „legföljebb egy kenetes pap, egy könyvszagú tanár, vagy egy félművelt, nagyon idealista szüzecske szájába” illenek. S a szavak nem csupán a kifejezést és kapcsolattartást szolgálják, hanem olyanok is, mint az emberi kapcsolatok. Így lehet a lázas élményből például fanyar banalitás – mert a nyelv nemcsak a lélekkel, hanem az életérzéssel, az ízléssel, a megnyilvánulásokkal, a fiziológiával is szoros kölcsönhatásban áll.
Mikor az írásművészet szempontjai szerint veszi szemügyre a szavak életkori sajátosságait, megállapítja: „A szó értéke mindenekelőtt a helyzetétől függ, s annál nagyobb művész valaki, minél inkább újat tud varázsolni a régiből. Herakleitos mondása semmire sem áll inkább, mint a nyelvre. Minden folyik, hullámzik és megújhodik. A nyelv is. Sőt a nyelv élete talán leginkább hasonlít a miénkhez, melyet megrögzíteni lehetetlenség, hisz múlt és jövő között örökös mozgásban halad előre. […] Lehet, hogy holnap jön egy fiatalember, aki az általam kimacskakörmözött szavakat egytől-egyig életre galvanizálja, és oly kapcsolatot talál, amely soha nem hallott zengésre hangolja, s forradalommá és erővé varázsolja a kopott értékeket.”
Kosztolányi nemcsak hitt a szavak erejében – látta persze a változásukat, növekedésüket és hanyatlásukat is –, és nemcsak játszott velük, hogy szép dallamcsengésükkel, esztétikumukkal a halál ellen harcoljon, de cselekvéssé formálta az erőt. S „nem a verselés és a rímelés buta kolduskényszeréből, de öntudatosan, újszerűen, a művészi akarat fölényes bátorságával”.
A művészi akaratnak ezt a „fölényes bátorságát” lehet érezni Esterházynál is, de most már tudom, hogy nem véletlenül jutott eszembe róla Vonnegut. Ő megküzdött a szavak könnyű életéért, hogy magukban hordozzák aztán a küzdelem súlyát. Visszatérek mégis Kosztolányihoz, kinek szavai már maguk is „öreg szavak”, még öregebbek Arany vagy Petőfi és Jókai szavai, de mindannyian (mint Márai és Krúdy is) olyan élővé tudják tenni nyelvükkel a mára meglehetősen elhasználódott szótengert, hogy kedvem volna egy csöndes hajótöréshez. A megszakítatlan reménnyel, hogy a szigeten várna rám a könyvtáruk.
A szerző irodalomtörténész