Mikor először tanítottam a János vitézt az általános iskola ötödik osztályában, Petőfi 1844 végén írt elbeszélő költeményét (verses meséjét) úgy tekintettem, ahogy tanultam: ezzel vált igazán népies (és népszerű) költővé, egyrészt a népmesei témának, a népköltői nyelvezetnek, a kalandos cselekménynek, másrészt a mesei végkifejletnek, a tündérországi idillnek köszönhetően. Az összetettebb képet már Horváth János irodalomtörténész 1922-es Petőfi-monográfiája sejteti, fölvetve a lírai személyesség kérdése mellett azt is, hogy Petőfi meghaladta a romantikát, a lírai realizmus előfutára volt, és lírai szerepjátszása a költői attitűdben megmutatkozó gyakorlat lett.
A kétszáz éves emlékezések újraolvasásainak sorából, de már a szocializmus utáni Petőfi-recepcióból sem hagyható ki az a mozzanat, amire Margócsy István hívta föl a figyelmet: ha eszme és stílus összhangjában olvassuk a Petőfi-műveket, a mai értelemben vett realista bizonyosságnak nem találjuk a nyomait. A költő csupán feltételességeket jelöl, miérteket keres, a változékonyságot és sokféleséget vagy a megértés és meg nem értés dilemmáit, a világ poláris ellentéteit mutatja be, s teszi ezt az érzelmi-indulati reakciók állandó polaritásával. A pozitív kép nem képzelhető el nála a negatív lenyomata nélkül, s mivel a polaritás a végletekig fokozódik, a szembeállításban szintén a romantikus világkép tükröződik.
Van ugyan benne kritikai attitűd nemcsak magával a romantikával és népiességgel kapcsolatban, de saját költőszerepét vagy szövegeinek viselkedését illetően is. A terjedelmi korlátok miatt itt csak néhányra tudunk rámutatni, s csak a János vitéz apropóján. Ilyen a műfaj maga, a verses mese célja; vagy az a kérdés, hogy pontosan mikor és milyen körülmények között született a mű; s mennyivel több Kukoricza Jancsi János vitézzé való átváltozása egy pusztán mesei fordulatnál. A Petőfi-kiszólások a szövegre, a beszélői pozícióra és befogadási módra is utalnak, egyaránt lehetővé téve az azonosulást és az ironikus távolságtartást; másrészt a természeti és lelki folyamatok párhuzama mellett az erkölcsi jobbá válás, az etikai hűség és az önismereti pokoljárás kérdése is föltűnik. Az említett Horváth János írta a János vitézről: „A népdalok párja az elbeszélő nemben, s éppúgy műfajt teremt, mint amazok a maguk területén. Előtte nincs hozzá fogható, s utána, Toldijával közvetlenül belőle sarjadva, Arany János következik. […] Műfaja szerint nem igazi népmese, bár ő annak nevezte; épp oly magasságban áll a népmese, mint dalai a népdal felett. Ha verses mesének nevezzük, már jobban elhatároltuk. […] Az igazi naiv mesétől már csak azáltal is különbözik, hogy festőileg és lélektanilag megállapodó, kiszélesedő jeleneteket nyújt.”
Néhány évvel ezelőtt már arról beszéltem (azokat tanítva, akik a János vitézt fogják tanítani az iskolában), hogy a több mint tucatnyi műfaji megközelítés közül mérvadó a Kosztolányié, miszerint ez a magyar Odüsszeusz, majd Szerb Antal olyan paraszteposznak nevezte a művet, melyben a népi tárgy, népi forma és népi tartalom leginkább szintetizálódott. Van tehát egy eposzi hősünk, aki nem a mítoszokból, hanem a magyar népmesekincsből fejlődött ki, illetve magából Petőfiből – nehéz volna tagadni az „önéletrajzi” szerzőségét. S ez veti föl a kérdést, hogy miért nem fejeződik be a cselekmény a megszokott idillel, János vitéz hazatérésével, mikor is valóban feleségül veheti Iluskát, akihez mindvégig hű maradt.
Ha Petőfi valóban három hét alatt (1844. november közepe és december eleje között) írta meg a művét, s azt rögtön fölolvasta Vörösmartynak és a Vachott testvéreknek, ez a befejezés tűnt volna észszerűnek. A következő év februári nyomdába kerülésig azonban volt még ideje arra, hogy plátói szerelme, akivel házasságkötési szándékai is voltak, Csapó Etelke január eleji hirtelen halála után megváltoztassa a dramaturgiát: Iluska meghal, az idill egy magafajta hős számára sem érhető el a földi életben, csak a túlvilágon (Tündérországban). Rokonszenves Sánta Gábor feltételezése, mely szerint a János vitéz második része és a Cipruslombok emlékciklusa számos motivikus hasonlóságot mutat, így a mesei történet egy személyes tragédia megrázó, allegorikus dokumentuma is lehet.
Sánta motívumpárhuzamaival (a halál és a temetés leírásával, a mennyországbeli találkozással, a tündér- és virágmotívumokkal stb.), meggyőző filológiai pontossággal bizonyítja az Etelke-ciklus és a János vitéz második felének élménybeli rokonságát. Ezzel kiegészíti Oravecz Ödön vagy Palágyi Menyhért évszázados „gyanakvását”, mások viszont elvetik e lehetőséget, a strukturális elemzések szerint is a valószerű és a mesés, a reális és az irreális motívumok aránya két különálló részre enged ugyan következtetni, ám Korompay H. János (1999) úgy véli, az időperspektívában megfigyelhető fokozatos átmenet (és a griffmadármotívum) arra mutat, hogy „az egész mű szerkezeti koncepciója s ezen belül is a tér- és időbeliség fő tendenciái, tehát az elbeszélés […] koordinátarendszere és logikája már kezdettől fogva magában hordozza a mesébe való átmenetnek nemcsak lehetőségét, hanem szükségszerűségét is”.
Ám ez nem ad választ arra, hogy Kukoricza Jancsi – János vitéz – Petőfi Sándor egybeötvözött énje miért hal meg (ha jelképesen is) Iluska halálával együtt, szembesülve azzal, hogy a hűségért nem kap jutalmat cserébe a földön. Ha a kisvilág (falu) és a nagyvilág (meseföldrajzi logikájával) a János vitézzé válás közege, a túlvilág az eszménnyé válás útja lesz, ahol az idill rejtetten filozofikus elégiává alakul át. Az álmodozó Jancsi az erkölcsi dilemmákkal is szembenéző felnőtté válik (ebben az értelemben lesz hős), majd megjelenik a gondviselés tudata, s vele szemben a másik pólus: az öngyilkosság vagy a halálkeresés gondolata; és a mesei véletlen a kegyelem (a váratlan ajándék) szinonimája is lehet. Az Iluska sírján nőtt rózsából tündérkirálynő terem, János vitéz–Petőfi pedig mintegy önnön sorsának is elégtételt kínál (míg visszatér megint az ellenpólusig – Az apostolban).
A szerző irodalomtörténész