„Virágaival eljött Pünkösd,/kihajtott az öreg diófa./Egy éve már, hogy újra élek,/de mintha élnék századok óta” – így kezdődik Kiss Benedek Pünkösd havában című verse. A kétszeres József Attila-díjas, valamint Kossuth-díjas költő, a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi tagozatának tagja idén márciusban ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. A tíz évvel korábbi jubileumra Isten csavargója címmel jelent meg válogatott verseinek kötete, nem sokkal korábban az Utak keresztje című, összegyűjtött versek könyve, amelyet úgy ajánlott, mint „egy ötvenéves térdeplés imáit egy templomban, ahol nincsenek szőnyegek”.
Pünkösd előtt olvastam újra ezt az itt idézett versét, amely szintén része annak az Isten által teremtett világot bemutató szépségleltárának, ami a természeti és a természetes létezés apoteózisaként is fölfogható. Monográfusa, a szintén József Attila-díjas Ködöböcz Gábor irodalomtörténész szerint „Kiss Benedek fölöttébb ritka értéket teremt azáltal, hogy képi-gondolati tisztaságot, emberi mélységet és artisztikus szépséget sugárzó verseiben a nyelv otthonosan lakja a formát”. Szíve szerint való, „misztériumszerű költeményeit” olvasva maga is otthonosabbnak, teljesebbnek érzi a létet, annak minden kacskaringóival együtt, hiszen költészete – ezeknek a szőnyeg nélküli templomban eltérdepelt imáknak a sora – „panteisztikus ragyogással és pannon derűvel átlelkesített személyes élettér” lesz, ami „a szépségtől megrészegült költő dalos, elégikus, himnikus kedélyének táplálója, megannyi kagylótürelmű, boldog-szomorú ének záloga”.
Időközben új költemények és tematikus válogatások is napvilágot láttak, s mindegyiket jellemzi a költői látás elevensége és az asszociációs gazdagság. Ebben a képi forgatagban mindig „változatos partitúrával szólal meg a természet” – így a lírikus saját kedélye is mintegy a természet ciklikusan változó rendjéhez igazodik. Ködöböcz szavaival Kiss Benedek „lét- és fényszerelmes” költő, ezért esztétikuma nem is táplálkozhat másból, mint a hagyományos szépségfelfogásból, ami legegyszerűbben talán annak belső érzékelésében ragadható meg, hogy a teremtett világ maga az isteni harmónia, ritmus és egyensúly.
„Pók ereszkedik le egy ágról,/és most nem hoz balhiedelmet./A levélrések közt vastag sugárban/ osztja a Nap az áldást, kegyelmet./Megizmosodnak majd a hajtások,/s mint tej a tőgyből, szűrődik a fény,/s megterít hűssel a diófa alja,/mikorra megkondul a dél.” Immár a hétköznapok ünnepi pillanataira csodálkozunk rá: sem színekkel, sem oszlopként magasodó lángnyelvekkel nincsenek jelezve ezek a pillanatok. Csak a villanásnyi öröm érződik, közben ott van a transzcendens minőség is a sorok mögött, ahogy a „levélrések közt” áramlik át a fény az emberre, fűre, hangyára egyaránt.
Kulcsszó az áldás, a kegyelem. A feltétel nélkül kapott vigasztalódás lehetősége. A létezés adományként való megélése, az ajándéklét. A feloldódás a kegyelemben. A Szentlélek nincs megnevezve – mégis jelen van. „Egy éve már, hogy újra élek” – jegyezte meg Kiss Benedek úgy „mellékesen”, és megállunk talán ennél a sornál, de nem kényszerít semmi arra, hogy az életrajzban vagy bárhol kutatnunk kellene, hogy mire utal ez az időhatározás. Hiszen minden évben újra átélhető az év minden egyes pillanata, s minden reggel megszületik az ember. Így olyan a lét, „mintha élnék századok óta”.
Ugyanaz a „csillagközi” szemlélet vagy elfogadó bölcsesség ez, mint a keleti költészeté – emlékezzünk csak Kosztolányi rácsodálkozására a Kínai és japán versek fordításának Káté című előszavában: „Májusban van a halottak ünnepe, amikor a fák roskadoznak a fehér virágoktól”. A mindennapok során fragmentumszerűen érzékelt tárgyakat és jelenségeket, érzéseket és benyomásokat valamilyen nagyobb egész kapcsolja szerves, párbeszédes együvé tartozássá. Ahol nincsenek ellentétek, csak megértések és kiegészítések. A személyes élethelyzetek úgyis részei lesznek az egyetemesnek – ezért minden, ami az egyes emberrel történik, alakítja a közösségi létezést is.
Hiszen a pünkösd arról a közösségről is szól, amelyet az együvé tartozók élnek meg. Az emberek, az emberi pillanatok és a természeti „villanatok” (ismét Kosztolányi kifejezését kölcsönözve), a transzcendens lét- és fénytapasztalatok vezetnek a megvilágosodás, a megértés, az elfogadás – vagy a kegyelem elfogadásának az öröme felé.
„S zokog lelkem a boldogságtól,/mert a diók zöld gömbjei/úgy hullámzanak a fejem fölött,/mint egy galaxis csillagai.” – Ez a Pünkösd havában című Kiss Benedek-költemény utolsó versszaka. Nem a szecessziós melankólia vagy impresszionista látomás kifejezése ez, hanem egy olyan metafizikai emelkedettségélményé, mondhatni, a kairoszi, kiválasztott, ünnepi pillanat átélésének az öröme, amely kiteljesedett egyrészt az „ötvenedik napon” – és kiteljesedhet minden napon, minden pillanatban.
Mert a szemlélődő és a szemlélődésben föloldódó ember nem a hétköznapok közötti ünnepekhez igazodik, hanem az élet („ahogy a pók ereszkedik le egy ágról”) legapróbb csodáinak és természetes folyásának a fölfedezésével – keveredjék bár abban a tárgyi és az álomszerű vízió –, a hétköznapokat teremti át ünneppé. Az ajándéklét kegyelmének örömével aztán már ennek a felelősségét is természetesen viseli, hiszen látva, hogy „mint tej a tőgyből, szűrődik a fény”, megérti, hogy minden előző és következő pillanat maga a természetfölötti.
A szerző irodalomtörténész