Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Kísérlet a tapasztaláshoz

SZOBAKATEDRA

„Nincs természetesebb vágy, mint a tudásvágy. Minden eszközzel próbát teszünk, hogy kielégítsük. Ha cserbenhagy az értelem, a tapasztaláshoz folyamodunk” – így kezdi a közélettől a „könyvesházába” visszavonuló (Bordeaux városának polgármesteri tisztéről is lemondó), tíz esztendő híján 500 éve született Michel de Montaigne A tapasztalásról című esszéjét. S idézi az Augustus-kori Marcus Manilus római költőt: „Próbák által vitt a tapasztalat így a tudásra, / járva a példák útját”. A példák közt pedig a természetből vett tapasztalások járnak az élen, felismerve: „A természettől mindig szerencsésebb törvényeket kapunk, mint önmagunktól.”

A Montaigne által megteremtett műfaj nehezen definiálható – a szerző a próba vagy kísérlet szót használta erre az „önkifejezési tudatformára”, amelyet rendszerint a szépirodalmi eszközöket alkalmazó értekező prózához sorolunk, mások a líra, dráma, epika melletti negyedik műnemként tartják számon. Mindenképp olyan szövegről van szó azonban, amely nemcsak önkifejezési, de önmegismerési kísérlet is. Az írás célja nem feltétlenül az érvelés, hanem a cél- helyett inkább eszközjellegével hat: írás közben (a szöveg segítségével) próbálunk meg rájönni valamire (a világ összefüggéseiből és saját világunkból). Tehát magával az írásfolyamattal alakítjuk ki az álláspontunkat, de az íráshoz előbb olvasnunk kell.

S nem is keveset. Olvasni, általában könyveket, amelyek mások ismeret- vagy fantáziatapasztalatait kínálják; aztán „leolvasni” a jelentéseket: emberekről, viselkedésről, kapcsolatokról; „kiolvasni” nyilvánvaló vagy látens összefüggéseket, elhelyezve magunkat is a tapasztalatok által megismert világ rendjében. Nem felejtve el azt sem – amit Montaigne az emberi szellem természetes kórságának nevez –, hogy ha szellemünk „mindig csak fürkész és kutat, szüntelenül forgolódik, szövöget, és belegabalyodik a munkájába, mint a selyemhernyó, és megfullad benne. […] Azt hiszi, messziről észrevett valami világosságfélét és képzelt igazságot, de miközben odafut, annyi nehézség kerül az útjába, annyi akadály és újabb kutatnivaló, hogy eltéved és elszédül.”

Mert nem a magyarázatokat, hanem magukat a dolgokat kellene magyarázni (önmagunk számára tisztázni) – mi pedig „egyebet sem teszünk, csak értelmezzük egymást”; „vitáink szavakon forognak”; „a világ hemzseg a kommentároktól”; „vélekedéseink egymással vannak beoltva”. S mivel „a világ tágasabb és változatosabb, mint ahogy a régiek vagy mi magunk gondoljuk” (a tudomány és a törvények, a filozófia és a természet, a megérthető ismerete mellett a misztériumnak, a titok természetének is megkülönböztetett helye van benne), Montaigne szerint ennél valami többre van szükség. Például a vágyra, amit kis könyvnyi esszéjének felütésében említ, és ami nem a puszta tudásvágy, hanem megismerésvágy.

Az Esszék első kötete már 1580-ban megjelent, szerzőjük ekkor sokat utazott, energiáinak javát fölemésztette a közigazgatás irányítása is, de amikor az emberek elől a könyvek közé vonult, megírva esszéinek harmadik kötetét, hatszáznál is több toldással gazdagította az első kettőt. S könyvesházának biztonságában jött rá arra is, hogy a könyvműveltség és az élettapasztalat egymástól nem választható le. Montaigne valóban sokat olvasott (könyvet és világot), önmagát azonban ahhoz a méhhez hasonlította, mely „itt is, ott is fosztogatja a virágokat, de azután mézet sző zsákmányából, s ez már egészen az övé”.

Tehát nem a tudást meríti az ember a könyvből vagy életből, és nem a tudását adja át a megírt szövegben a szerző, hanem megismerési mintát vagy módszert kínál föl. Értelmezési modellként szolgálhat az esszé: ahogy az írás, úgy az olvasás közben is rájön az ember, hogy több és más, mint amilyennek látszik. Montaigne például arra jött rá, hogy tele van ellentmondással, s ezt úgy tudja föloldani, ha elfogadja: a természeti és természetfölötti kibékülése az öröm, a megélt öröm pedig maga a bölcsesség forrása.

André Gide, Montaigne Esszéit ajánlva az olvasóknak, szintén azt emelte ki, hogy a szerző – meggyőződése szerint – „igazán csak önmagát ismerheti”. De ez az önismeret nem valamilyen végleges állapot, hanem folyamatos változásban van. Gide kiemeléseiben a moralisták alakítani szeretnék az embert, velük szemben Montaigne inkább elbeszéli: „Nem a létezést, hanem az átmenetet festem” –, mert „őt a dolgok szakadatlan folyása érdekli, s a folyékony emberi egyéniség”, tudomásul véve a következetlenségeket és ellenmondásokat, föloldva azokat a belenyugvó öröm bölcsességében. Goethe előfutáraként is akár, amikor ezt mondja: „szeretem az életet, és úgy művelem, ahogyan Isten reánk kényszerítette… A természet gyöngéd vezető, de bölcs, meg igazságos is.”

Mikor korábban a „füveskönyvekről" írtam, fölemlítettem egy klasszikus magyar példát: Márai Sándor 1943-ban kiadott kötetét, amely (A gyertyák… mellett) talán a legismertebb és legolvasottabb művének tekinthető. Bár nem a 16. századi hagyományokat kelti életre, kikerülhetetlen a párhuzam Montaigne esszéivel. A műfajban eleve benne rejlenek azok az értelmezési lehetőségek, amelyek a Világ és az Én viszonyában helyezik el egyiket is (a világot) és másikat is (az ént), az ironikus távolságtartás és a bensőséges átélés ötvözetét kínálva. A tanító jelleg nem abban rejlik, hogy tapasztalatokat közvetít, hanem a tapasztalást magát, a megismerési (önmegismerési) folyamatot is a tanulás részének tekintő megfigyelői alapállás hangsúlyát adja meg.

De vajon kit és mit kell figyelni? Montaigne az írta, hogy „a természettől mindig szerencsésebb törvényeket kapunk, mint önmagunktól”. Különösen hasznos volna, ha jobban figyelnénk ma is a természeti (az isteni) törvényekre, szabályokra és szabályosságra, s ha megtapasztalnánk a létezésünk folyamatának örömét. Benne van ugyan ebben a létezésfolyamatban az elmúlás is, de „meg kell tanulnunk eltűrni, amit elkerülni nem lehet”. Montaigne ezzel azt is mondja, hogy ami viszont elkerülhető, azt nem kell eltűrnünk. S itt már mindenki szabadon folytathatja tapasztalásainak sorát a saját példáival.

A szerző irodalomtörténész