Ahogy egyre többet olvastam, emberi rendeltetésemről is gondolkodtam, a létezés mind több értelmezési lehetőségével ismerkedtem, úgy erősödött bennem az a személyes meggyőződés, hogy a hit a tudással nem vagylagos viszonyban áll, hanem kapcsolatosban. Ezért nem a hit vagy a tudás között kell választanom, hanem épp ellenkezőleg: minél többet tudok a világról – értve alatta a mikro- és makrokozmoszt egyaránt –, annál inkább erősödik bennem a hit.
S ez azért jutott az eszembe, mert közvetlenül a pápalátogatás után olvastam egy liberális-marxista (ma egyúttal anarchista) álláspontot, hogy a pápa ugyan jó ember, de túlságosan is művelt, túl okos ahhoz, hogy higgyen (Istenben). Attól az arrogáns önteltségtől tekintsünk el most, hogy valaki, megkérdőjelezhetetlennek gondolva személyes véleményét, vagy a maga hitetlenségét a saját, vélt műveltségével kapcsolva össze, másokra is kivetítse világnézetét, így pusztán olyan (elsősorban természettudományos jellegű) eredményeket vázlatozok alább, melyek azt bizonyítják, hogy a „minél több tudás” szükségszerűen elvezet a felismeréshez, hogy Isten létezik. (Vagy – ahogy az emberi és más természeti erők fölött álló, azokat irányító megnevezhetetlen „rendezőelv” terminológiát használók mondják – egy Isten-jellegű entitás.)
Az irodalommal (és a művészetekkel) foglalkozva mára eljutottam addig a megismerési kísérletig, hogy például a versek szerzői szándéktól akár független jelentés-rétegzettségét is a kvantumpoétika (a strukturalista-nyelvészeti irodalomtudománnyal is rokon kvantumfilozófia relációelmélete) felől közelítsem meg: hogy a dolgok nem önmagukban, hanem kapcsolataik révén nyilatkoznak meg és öltik magukra tulajdonságaikat. Erre már utaltam korábban e rovat hasábjain, felidézve az ismert olasz kvantumfizikus, Carlo Rovelli tételét, mely szerint a kapcsolatok révén a tulajdonságok is viszonylagosak. A „relációs nézőpont” megengedi, hogy az úgynevezett „kvantumos szuperpozícióban” két ellentétes állítás egyszerre legyen igaz, mert a megfigyelő helyzete határozza meg az igazságát. „Az egyik objektum tekintetében valóságos tények nem szükségképpen valóságosak egy másik objektum tekintetében.” Tehát a tulajdonságok csak „valamihez képest” léteznek. (A marxista-anarchista „szuperpozíciójában” így akár igaz is lehet a fenti vélemény, de a „valamihez képest” nem csak a tudást vagy a hitet foglalja magában.)
Két évvel ezelőtt a debreceni Gaál István akadémikus matematikaprofesszor azt kérdezte, hogy miről születhet vers. Mondtam, hogy bármiről, például a végtelenről és a semmiről is – vagy matematikai fogalmakról. Kaptam tőle néhány „szót”, a végtelen mellett a határértéket, a függvényt vagy hatványozást, a prímszámot, a tökéletes számot, a térfogatot stb., aztán mégis mindig az Istennél és a szerelemnél kötöttem ki: ennek lett az eredménye a Határérték című kötet, illetve egy tanulmány a vers matematikájáról. Közben azt is rendszerezni kellett, hogy milyen kapcsolatban áll a matematika Istennel.
Nem Kopernikusz, Kepler, sőt Newton Istenfelismerésére utaltam, nem is a katolikus pap és fizikus Lemaître máig meghatározó eredményére, aki Einstein általános relativitáselmélete alapján kezdett hozzá új kozmológiai elméletének kidolgozásához, és az 1920-as évek végére előállt az ősrobbanással, ami mellett XII. Piusz pápa is kiállt 1951-ben, hiszen az ősrobbanás is a teremtést igazoló tudományos érv. Messzebb tekintettem vissza – Pál az Efézusiakhoz írt levélben (3:17–19) az alábbiakat írta: „Hogy a Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; és így megismerjétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy teljességre jussatok, az Isten mindent átfogó teljességéig.”
Aztán Clairvaux-i Szent Bernát a Megfontolásról írt értekezésében Isten négy alapvető jellemzőjét elemezte az Efézusi levél alapján: szélesség, hosszúság, magasság, mélység. Egy beszédében a paradicsom négy folyójáról elmélkedve, Isten négy lényegi tulajdonságát látta azokban: igazság, szeretet, erő, bölcsesség; az Énekek éneke apropóján pedig így fogalmazott: Isten a nagyság, a jóság, az igazságosság, a bölcsesség. „Nincs benne ez meg az, egyik hely és másik hely, egy idő és másik idő. Megmarad önmagában az, amije van és az, ami és mindig egyként van.” (Az idézet egy tudományos értekezésből származik, mely Clairevaux-i Bernát krisztológiai tanításairól szól.) S szintén utalni kell a világhírű magyar matematikus, Erdős Pál sokat idézett mondására, amely így szól: „Az égben Isten vezet egy Nagy Könyvet, amelyben minden matematikai probléma elegáns megoldása megtalálható.”
Vagy – a hosszan idézhető sort befejezve – Gödelre, akinek számozási rendszere nemcsak arra tette képessé a matematikát, hogy önmagáról tegyen állításokat, hanem 1931-től kezdve, öt axiómát felállítva egy logikai keretrendszeren belül, matematikai képletekkel kívánta bizonyítani egy „istenjellegű entitás szükségszerű létezését”. Szent Anzelm a 11. században logikailag bizonyította Isten létét, s majd’ egy évezreddel később Gödel axiómáit ellenőrizték a számítógépekkel. Azok pedig helyesnek is bizonyultak, de matematikai hatása csekély volt, a metafizikai és teológiai hatás viszont annál jelentősebb. Brian Cox, a tudománynépszerűsítő munkássága nyomán is elismert angol elméleti fizikus szintén azt állítja, hogy a tudomány ma még nem képes minden kérdésre válaszolni, s korántsem lehet biztos benne, hogy nincs Isten.
Ide kívánkozik még, hogy a humán genom projektet vezető Francis S. Collins keresztyén tudósként dolgozott a tudományos és spirituális világkép kibékítésén, bizonyítva, hogy a tudomány jelenlegi ismeretei nemhogy kizárnák, de szükségszerűvé teszik Isten létezését. A kvantumbiológia teremtésmodellje pedig (ezen például Jim al-Khalili és Johnjoe McFadden dolgozik), Coxszal egyetértésben, azt vezeti le, hogy legelőbb (és minden előtt vagy fölött) a matematika létezik, az ősrobbanással létrejött a fizika, majd a kémia, végül a biológia. S nem csupán a kozmosz keletkezése magyarázható egy „istenjellegű entitással” – a Szentírásban is csak olyan önmeghatározás olvasható, hogy „Vagyok, aki vagyok” –, hanem az is, ahogy a szervetlenből szerves anyag (élet) keletkezett.
Persze, én csak egy irodalmár vagyok, de nemcsak a hitem, hanem az olvasmányaim és következtetéseim is azt támasztják alá, hogy az én valóságomat képző relációs viszonyok szerint Isten nemcsak lehetséges, hanem szükségszerűen valóságos létező. S hogy ha valaki minél műveltebb, minél többet tud (mint például Ferenc pápa), az nemcsak a hite miatt, de a tudásából fakadóan is mind jobban meg van győződve Isten létezésében.
A szerző irodalomtörténész