Hadosztályok

A külvárosban, ahol cseperedtem, nemigen emlegettek pápákat. Nemcsak azért, mert vallásellenes világ volt, időről időre csizmás szovjet katonák ugráltak le a teherautókról a gázgyár előtt (salakot hoztak-vittek a Búvár-tó felé, mindmáig rejtélyes okokból), a Rókusi templomba meg jó, ha nyolc-tíz gyerek járt hittanra. Igen, mindössze a szólásmondás vagy némi évődő példabeszéd szintjén hallottam nagy néha egy nevet – Piusz –, méghozzá tizenkettedik Piusz pápaként. Azután és emellett – szinte semmi. Sokáig. Az ok? Nem olyan bonyolult. Mindjárt meglátjuk.

A modern történelem legnagyobb gonosztevője – Sztálinnak hívták –, midőn többször a katolikus egyház fejét, Őszentségét emlegették neki, állítólag a rá oly jellemző gonosz cinizmussal megkérdezte: és hány hadosztálya van Őszentségének?

Ideje válaszolni, Joszif Visszarionovics.

Azok a hadosztályok harcoltak 1956 őszén Budapest utcáin és a Mecsek hegyei között, alföldi, dunántúli, felföldi településeken és az erdélyi temetőkben, azután 1980–81-ben Lengyelhonban, sőt 1987–88-ban még Lakiteleken is. Most újra láthattuk őket. Három napra, itt, a magyarok fővárosában.

Ez a páratlan diadalút a látszatoknál és a legelső – szükségszerűen felszínes – következtetéseknél sokszorosan többet mond. Körülbelül úgy, mint amikor az első hadijelentések beszámolnak arról, hogy csapataink harcban állnak, és az első hadosztályok offenzívája sikeresen megindult.

Holott többről – hej, de még mennyivel többről! – van szó.

Amikor 1956 legvégén, majdnem két hónappal a páratlan barbárságú vérbe köpülés kezdete után Tamási Áron tollából megszületett a Magyar Írók Szövetségének világtörténelmi jelentőségű, gyönyörűszép, megrázó és fenséges, Gond és hitvallás című nyilatkozata, olvashatók voltak benne a következő mondatok is: „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben hitvallásunk alapján gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét.”

Figyeltem az arcokat a Rózsák terén és a Parlament előtt, „élőben” és a televízióban. Figyeltem az emberek – magyar honfitársaim – viselkedését, mozdulatait, azt az összbenyomást, amit jelenlétükkel, közös – közösségi – megnyilvánulásaikkal keltettek. Azt a bizonyos habitust, ami több kollektív reakcióknál, tömeglélektani összetevőknél, talán még nemzeti karakternél is. Csodálatos jelenségekre érett közösségek a csoda nagyságához méltó módon reagálnak. 1956 mámoros napjaiban nem azért álltak érintetlenül a betört kirakatokban az áruk és a hősi halottak hozzátartozóinak megsegítésére nyitott ládákban gyűlő százezrek, mintha a lakosság, akár az igyekvő jó tanuló, holmi fogadalmat tett volna valamilyen szigorú felügyelő előtt. Nem. Egyszerűen csak úgy reagált, ahogyan a magyarság kollektívumához tartozó emberi lényeknek egy ilyen nagyságú eseményre reagálniuk kellett. Törvényszerűen. Magyarnak születni kötelességet jelent – méltónak lenni a fajtánkhoz, mondotta nemrég a miniszterelnök.

Most sem történt egyéb.

Hatalmas elődeink nyilatkozatában a nép forradalmi egységének emlegetése kapcsán pedig emlékeztetni kell arra, ami 2010, új históriai korszakunk kezdete óta négyévente folyamatosan történik. A kétharmadok forradalmi egységéből most egy, következményeiben – hála a Fennvalónak – egyelőre beláthatatlannak nevezhető Nagy Egymásratalálás szépséges fényében egy valóban újjászületőben levő nemzet ragyogó körvonalai kezdenek kibontakozni, s ehhez nemcsak a Hadosztályparancsnok jelenléte, de a hadosztályok készenléte, érettsége is kellett. Meg is volt. És a hadosztályok megint színre léptek. Szemlélhettük őket. Olyan elkövetkezendőket sejtető megnyilvánulásokkal, amelyek az üldözött nagy hercegprímás-bíboros, Mindszenty József próféciáját igazolják az egymillió imádkozó magyarról, akiknek létekor nincs mit tartanunk a jövendőtől.

Ennyit a hadosztályokról, Joszif Visszarionovics.

A szerző író