Közeledett a munkahelyi egészségügyi alkalmassági vizsgálat időpontja. Erről J. Károly is megkapta a hivatalos tájékoztatást, ám ezúttal a szokásos vérnyomásérésen, vércukorszint- és látásvizsgálaton, az általános egészségi állapotára vonatkozó kikérdezésen túl ideg-elmeorvosi szakrendelésen is részt kell vennie. Erre a szakrendelésre külön behívót kapott.
Nem értette, hogy erre miért van szükség, a többiek az irodában nem kaptak ilyet, ezért az első adandó alkalommal meg is kérdezte a büfés Esztert, hogy mi lehet ez. J. Károly szerint a hivatalba érkező levelek osztályozásához ugyan jó idegrendszerre van szüksége, ám az itt eltöltött évek alatt megfelelően kitanulta az apátiát, és semmilyen érzelmi viszonyt nem alakított ki a levelek tartalmával kapcsolatban, pusztán szakmailag ítélte meg, hogy ki az illetékes az ügyben.
Eszter arról kezdte faggatni, hogy nem tett-e mostanában a közérzetére és a munkahelyi körülményekre, esetleg a főnökére valamilyen megjegyzést, nem viselkedett-e furcsán, amiért ideg-elmeorvosi, vagy nevezzük szebben, pszichiátriai vizsgálatra utalják.
J. Károly azt felelte, hogy egyszer az osztályvezető meghallotta, amikor a melegekről és a transzizékről úgy beszélt az egyik kollégájának, hogy neki semmi kifogása nincsen ellenük, mert szerinte ez is egy betegség.
Eszter rátámaszkodott a pultra, közel hajolt a férfihoz, és a szemébe mondta, hogy ez a baj!
Már miért lenne baj? – értetlenkedett J. Károly. Hiszen igen toleránsnak tekinti magát, a kerekesszékesekkel, a látás- és a hallássérültekkel sincs semmi problémája, az autistákkal vagy az eltérő viselkedésformákat okozó betegségekkel szemben is fölöttébb megértő. Ráadásul úgy vette észre, hogy a fogyatékkal élők sem akarják, hogy ő is olyan legyen, mint aki balesetet szenvedett, vagy valamilyen génhiba keletkezett benne. Itt van például a rák, amiért szintén lehet a géneket okolni, attól viszont még egyetlen rákos sem gyógyult meg, hogy másokat is elért a betegség.
Akkor most már érti a behívót – jegyezte meg Eszter. Mivel az osztályvezető hallotta, mit gondolt J. Károly, úgy vélhette, a férfi idegrendszerében keletkezett valamilyen rendellenesség. S Eszter fölemlegette, amit egy tudományos magazinban olvasott. Hogy egyes kutatások szerint a genetika nagyjából ötven százalékban felel érte, míg mások szerint a genetikai markerek közül csak néhány kapcsolható az azonos neműek iránti vonzalomhoz. A melegség tehát nemcsak génhiba, hanem összetett viselkedési forma, nem beszélve a nemi identitás váltogatásáról, ami még összetettebb. A géneken kívül például a környezet és a neveltetés vagy maga a személyiség tehet róla.
J. Károly megismételte, hogy neki semmi baja nincs velük, és nagyon is megértő, még a pszichoszexuális vonatkozásokkal kapcsolatban is – közben Eszterre nézett, hogy jól mondta-e a kifejezést –, mint ahogy minden olyan emberrel szemben, aki valamilyen betegséggel küzd. Azt viszont nehezményezi, hogy a lobbisták jogászkodó csomagolásban szeretnének beleszólni a neveltetésbe. Akkor már inkább a mesterséges intelligenciát kellene ideg-elmeorvosi alkalmassági vizsgálatra küldeni.
Elmagyarázta Eszternek, hogy ő is olvasott cikkeket, nemcsak a nő. A robotok például egy társkereső oldal több tízezer fényképe alapján háromnegyedes pontossággal tudták megállapítani valakiről, hogy van-e ilyen eltérése. A behívót mégis ő kapta, nem egy robot.
„Lehet, hogy leépítés lesz az osztályukon – jegyezte meg a büfés Eszter szomorúan. – Károly, magát le fogják cserélni egy mesterséges intelligenciára, az majd eldönti, hogy ki az illetékes egy-egy levél megválaszolásában. Sőt a robot fogja megírni a választ. És az algoritmus majd eldönti, hogy ez a dolog, amiről beszéltünk, nem is betegség, hanem természetes. Úgy tudom, már gyártja is az ilyen reklámokat, és be fogják vetni a politikai kampányokban is.”
J. Károlynak eszébe jutott egy korábban olvasott cikk, és az apátia tényleg elhatalmasodott benne. Azt mondta Eszternek, hogy a mesterséges intelligenciának lehet, hogy mindenre van válasza, csak az ember hiányzik belőle.
A szerző irodalomtörténész