„Tudja, Eszter, nálam másképpen működik a hipnózis” – lepte meg a kijelentéssel J. Károly a büfés Esztert. A nő meglepődésének az volt az oka, hogy éppen nem a hipnózisról beszéltek, hanem arról, hogy milyen bonyolult dolog a matematika.
Eszter szerint a matematika nem is annyira bonyolult, hanem szép, és ezt onnan tudja, hogy erről is volt egy érdekes cikk a női magazin legújabb számában, amit olvasni szokott. „Igaz, hogy a szép gyakran bonyolult, és ezen az alapon akár a matematika is lehet egyszerre szép és nehezen érthető – gondolkodott el a nő. – Itt van például a végtelen számok kérdése.”
J. Károlyt a végtelen számok indították arra a következtetésre, hogy nála a hipnózis másképp működik. A végtelen számokról a véges idő jutott eszébe, a lassan közeledő nyugdíjas évekkel, a véges időről pedig a büfés Eszter. Szeretett volna már úgy is kettesben találkozni vele, hogy nemcsak a büfében, mikor nincsen sor, vagy véletlenül, hanem előre megbeszélik, hogy étterembe mennek vagy cukrászdába, és ő virágot visz neki. A meghívást mindig csak halogatja, néha azt gondolja, hogy végtelen alkalmat mulasztott már el, hogy belemélyüljön a nő hipnotikus tekintetébe. Így jutott a végtelentől a hipnózishoz.
„Igaza van” – mondta Eszter. J. Károly azt hitte, hogy a nő beleegyezik a cukrászdába, de mivel Eszter nem láthatott J. Károly gondolataiba, ő még lemaradt a matematikánál.
A férfi is számításba vette a matematikát, mármint azt, hogy mennyi lehet a valószínűsége egy ilyen randevúnak, és hányszor kell kísérleteznie a meghívással, félt azonban tőle, hogy a kísérletek száma a végtelenhez fog közelíteni. S a magazin cikke már rögtön nem lesz igaz, mert ez a matematika semmiképpen nem lehet szép az ő nézőpontjából.
„Szóval – folytatta Eszter – állítólag úgy is elő lehet idézni a hipnózis állapotát, ha az ember elkezd lassan számolni, egészen addig, míg félig öntudatlan állapotba nem kerül. Vagy elképzeli, hogy éppen biciklizik, egyre könnyebben jár a lába, szinte már magától mozog. Nem a fővárosban, mert itt hiába van sok bicikliút, megjárhatja, ha félig öntudatlanul teker. Sokan ugyan félig öntudatlanul teszik ezt, ami nem mentség a baleseti sebészeten, és gyanítom, hogy félig öntudatlanul szavaztak is, ezért lett ennyi biciklisáv.”
„A tudat kiürítése lenne a lényeg?” – kérdezett vissza J. Károly, és már hallotta is Eszter válaszát, hogy ha nem is a kiürítése, de legalább a tudat maximális beszűkítése. Szerinte ennek is van köze a szavazáshoz. „Meg a szankciókhoz” – tette hozzá J. Károly. Megjegyzése ugyanolyan rejtett kapcsolatban állt a hipnózissal, mint a hipnózis a matematikával.
„Vegyük például, hogy ha nem gondol semmire, akkor mire gondol?!” – J. Károly már mondta volna, hogy olyan nincs, mert ő mindig Eszterre gondol, így hiába szűkül be teljesen a tudata, ez a beszűkülés egyúttal teljes kitágulás is, mert mindenben őt látja. Nemcsak a kávéban, amit otthon egyedül szokott inni, vagy a reklámokban, ami gyakrabban szól a nőknek, mint a férfiaknak, hanem még a salátában is, amit Karcsinak, a teknősének szokott adni. Hovatovább még a teknősben is a nőt látja, de ezt nem merte volna mondani, ahogy nem mondta a kávét és a reklámokat sem.
„Most mire gondol?” – fordult Eszter J. Károly felé, miután elmosogatott négy csészét és hat poharat. „Látom, hogy nem a semmire. Szóval hogyan működik magánál a hipnózis?”
„Elég, ha meglátom magát – mondta J. Károly. – Meghipnotizál, és olyankor nem érdekel sem a biciklisáv, sem a matematika, sem a háború.”
Eszter leejtett egy csészét, amit az imént mosogatott el, de J. Károly annyira hipnózisban volt, hogy észre sem vette a széttört porcelán csörömpölését.
„Itt a valóság!” – ébresztette őt Eszter hangja. A nő ráadásul a rádiót is bekapcsolta, ami híreket adott, és éppen a háborús beszámoló következett.
A szerző irodalomtörténész