Nemrég a költészet szerencséjének véltem, hogy a mesterséges intelligencia által írt „robotversek” a valódi műalkotások esztétikai színvonalát meg sem közelítik, példaként idézve, hogy a „chatbot” alkalmazással Petőfi stílusában írt műveknél még az amatőr fűzfafogalmazványok is jobbak. Egy kulturális hírportálon olvasom aztán az óvást, mely szerint ez nem teljesen így van, mert a gép a költészetet is bekebelezheti, a mesterséges intelligencia irodalmi babérokra tör. Olyan verseket ír, amelyek átmennek a Turing-teszten, így nehéz megkülönbözteti azokat az emberi alkotásoktól. (Az Enigma feltörésével híressé vált Alan Turing nevéhez fűződő eljárás szerint ha egy számítógépes alkalmazás az emberéhez hasonló intelligens válaszokat ad, és nem derül ki, hogy ember vagy gép adta-e azokat, akkor gondolkodó lénnyel van dolgunk.)
A hírek szerint a mesterséges intelligencia verseinek egy része olyan, mintha ember írta volna, és a beszédszintézissel foglalkozó MI-szakemberek a költészetet „tesztkörnyezetnek” tekintik, mert az a legnehezebben utánozható irodalmi műfaj. Nyelvi rétegei mindennél gazdagabbak, nincs általános szabályrendszer arra, hogy mitől lesz vers egy szövegből. „A helyzetet tovább árnyalja, hogy az olvasók nagy részének nincsenek ismeretei a költészet értékelési szempontjairól, és sok esetben meg sem értik a verseket. Ezért aztán hogyan is lenne elvárható, hogy valaki el tudja dönteni, egy verset ember vagy számítógép írt?” – olvassuk az összefoglalóban.
Ennek okát viszont nem biztos, hogy a mesterséges intelligenciában kell keresni. Inkább abban, hogy a napjaink zavarodottságát és összefüggéstelenségét tükröző versek mind jobban hasonlítanak a virtuális szövegekhez. Nemcsak olyan számítógépek léteznek, melyek úgy írnak, mint egy ember, de olyan emberek is, akik „számítógépszerűen” hoznak létre szöveget. A Kiotói Egyetemen például önkénteseket kértek arra, hogy a legnépszerűbb japán költői műfajról, a haikuról döntsék el: ember vagy gép írta-e őket. A haikuk fele valódi költők, a másik fele mesterséges intelligencia műve volt, utóbbiak felét viszont minőség alapján válogatták ki valódi költők. Az önkéntesek végül azokra a haikukra voksoltak, melyeket mesterséges intelligencia írt, de élő költő ellenőrzött.
A ChatGPT program magától sajátítja el a költészet szabályait, így a reklám- vagy újságszöveg mellett verset ír: akármiről. De nem érti, hogy mit írt – ez amúgy nem követelmény egy élő költővel szemben sem. Hatalmas adatbázisból dolgozik, így segíthet a költőnek egy megfelelő szinonima és rím megtalálásában, stílusutánzatokra is képes, noha (lásd a Petőfi-példát) többnyire selejtet termel. A műalkotássá válást elsősorban az gátolja, hogy nincs „belső élménye” – ez pedig a szerepjátszó próteuszi költészetben is elengedhetetlen. A lelki tapasztalatokat nem lehet nullákkal és egyesekkel leírni, ezért a mesterséges intelligencia nem értheti a szubjektív megéltségen és alkati készségeken nyugvó alkotói attitűdöt. Nem tud új, látomásos-asszociatív metaforákat létrehozni, csak azokat használja, melyeket már korábban kitaláltak. Az ilyen versek a már meglévő elemek „mechanikus rekombinációi, és nélkülöznek bármilyen kreativitást”.
Bár sokaknak jelent problémát az egyszerű szövegértés is, a költészet által kínált élmény nem a puszta megértésen, nem is csak az értelmezésen, hanem az élmények találkozásán, az érzéki vagy morális, tudattalan vagy metafizikai költői kijelentés vagy sejtés saját élménnyé válásán nyugszik. Föl sem merülhet például olyan kérdés, hogy a műalkotásban az irodalom és filozófia „vagy-vagy” lehetőségként jelentkezik-e, mint amire Máté Zsuzsanna utalt az általa vizsgált Madách-kritikák apropóján. Szász Károly szerint „Madách nagyobb gondolkodó, mint költő”, tehát a művészi forma helyett a gondolat ereje emeli nagy művé a Tragédiát. Szerb Antal, Barta János és Hermann István szintén a művészi érték hangsúlyára figyelmeztet, és Máté azzal a Babitscsal ért egyet, „aki az »ez filozófia, de hogy tud egyúttal költészet is lenni?« inspiratív kérdését teszi fel”.
Sík Sándor 1911-es észrevételét kifejtve, Sőtér István is a filozófia és irodalom együttlevősége mellett foglal állást: „A Tragédia legcsodálatosabb folyamata a bölcselet átminősülése költészetté. [...] A bölcselet azért minősülhet át költészetté, mivel Madách személyes szenvedélye rejtezik az eszmék mögött: erőfeszítése, hogy átfogja s egyszersmind legyűrje őket, szembenézzen velük, s olyan új rendjüket alakítsa ki, mellyel megbékélhessen.” Van olyan Madách-kutató, aki a rejtélyt a személyiség és világnézet, az intelligencia és műveltség, a belső küzdelmek és szabadgondolkodói természet (vagy a hit és tudás, majd a megrendült hit) kettéváló rétegei alapján kívánja fölfedni. A fent idézett Máté Zsuzsanna nem helyesli a filozófián belüli esztétikák törekvését, hogy a művészet súlyát negligálják a teoretikus magyarázatok ahelyett, hogy meghagynák a befogadó autonómiáját az élmény kialakításában. A teóriák feltárják az alkotófolyamat elemeit, magyarázzák, dekódolják a befogadás folyamatát és hatását, így a művészt, a befogadót és a műalkotást is megfosztják minden titokzatos elemétől.
Ezt a titokzatos elemet, a költészet élményvalóságát nem tudja a mesterséges intelligencia még imitálni sem. S az „élménytársadalom” létmódjainak versengésében, az úgynevezett multitasking korában (az egyidejűleg többféle tevékenység végzésében, vele a figyelem megosztásában, ami szükségszerűen vezet az eredményesség romlásához) az „élmény” fogalma is változik ugyan, az a veszély fenyeget, hogy az elmélyült jelenlét helyett csak a felszínt érintjük, a megéltség helyett a „tudomásom van róla” szintjére esik vissza a létezés megéltségében fakadó tudásunk.
Madách azt írta: „A gép forog, az alkotó pihen.” – Ám ezt valószínűleg nem a mesterséges intelligenciára értette.
A szerző irodalomtörténész