Tanít-e a történelem?

Erre a kérdésre sokan feleltek már igennel is, nemmel is, hiteles, bizonyítékot nyújtó választ adni viszont még talán senkinek sem sikerült. Ha ugyanis a mögöttünk hagyott évekből, sőt évszázadokból keresünk példákat arra, hogy vajon egy-egy háborúból, rossz gazdasági döntésből, ilyen-olyan kudarcból levont-e használható következtetést az emberiség, magyarán tanult-e belőle, legközelebb az igazsághoz az a rövid válasz van, miszerint nem. Nem tanult semmit, hiszen nem hagyta abba az értelmetlen, gyilkos háborúkat, továbbá egyre-másra hozta a kizárólag csak bizonyos társadalmi rétegeknek – a hatalom birtokosainak – kedvező gazdasági döntéseket. Az tagadhatatlan, hogy tapasztalatot szerzett, nem is keveset, ám ezek a tapasztalatok nemigen vitték előre az emberiséget, hiszen továbbra is háborúztak, ma is ezt teszik, valamint sorra hozzák az ostoba törvényeket. Pedig háborúról és békéről, gazdaságról, demokráciáról, nemzetköziségről sok-sok okos vagy magát annak tartó ember elmondta már a véleményét, az ókori görögöktől Lenin elvtársig és George Orwellig, csak éppen leginkább azok fütyültek rá, akiknek meg kellett volna fontolniuk, akiknek tanulniuk kellett volna a sok bölcs és kevésbé bölcs, ámde „fontos ember” mondásaiból. S mert napról napra veszélyesebbé és álságosabbá válik a világ, úgy gondoltam, tanulok egy kicsit. A tanulásra bennünket már hatéves korunkban biztató Lenin elvtárstól – az újkori történelem egyik legkártékonyabb alakjától – azt a mondását idézem, amelyen neki kellett volna leginkább elgondolkodnia. Így szól: „Mindenki tudja, hogy a nagy nézeteltérések olykor egészen kicsiny – sőt, kezdetben jelentéktelen – véleménykülönbségekből keletkeznek. Mindenki tudja, hogy egy jelentéktelen kis seb vagy karcolás, amilyen már mindannyiunknak jó néhányszor volt az életében, igen veszélyessé, sőt olykor halálossá is válhat, ha a seb elgennyesedik. Így van ez a politikában is.”

Tanuljunk tovább! A történelemből, annak egy zseniális megfigyelőjétől, Márai Sándor Ajándék a végzettől című cikkgyűjteményéből, annak is A tóparton című eszmefuttatásából. Az írás 1938-ban jelent meg. „Egészen csendesen, ahogy nagyvilági úriemberhez illik, aki valamilyen nem egészen értelmes és következetes foglalkozással kénytelen agyonütni az időt, megnyitotta Jordan úr, Új-Zéland delegátusa a Népszövetség százkettedik ülésszakát. Az ülés kevéssé volt látogatott. (…) A Népszövetségről egy ideje ritkán hall a világ. Utoljára a kínaiak keltettek bizonyos nemzetközi feltűnést, amikor a Mennyei Birodalom genfi delegátusa egy régi kultúrájú birodalomhoz illő makacs és udvarias következetességgel átnyújtotta emlékiratát a nyílt városok bombázása vagy valamilyen más, hasonló természetű sérelem ügyében. A kínai akta sorsa ismeretlen. Valószínű, hogy él valahol az akta, él, az ügyiratok szívós életképességével vándorol a Népszövetség irattárában, a bizottságok, albizottságok, szakértői bizottságok iktatóiban. Több ilyen akta él Genfben. A népszövetségi szerkezet, ellentétben minden rosszindulatú híreszteléssel, továbbra is működik, a hivatalnokok reggel elfoglalják a pompás épületben a munkahelyeiket, leveleket írnak, ügyiratokat intéznek, foglalkoznak a leánykereskedelemmel, az ópiumcsempészéssel. (…) Az alosztályok az idén is megalakulnak, s napirendre tűznek kérdéseket, amelyeket később átutalnak „tanulmányozás” céljából a szakértői bizottságoknak. A Népszövetségnek még van budget-je, hivatalnoki kara, főtitkára, étterme, gépíró kisasszonyai. A Népszövetség iktat, átutal, megró, int, napirendre tűz és elnapol, mint a múltban. Mindent csinál, és mindene van: csak éppen értelme és hitele nincs többé az egésznek.”

Ha Márai fenti sorai a mai Európai Unióra emlékezteti önöket, az nem a nagy író „bűne”. Fentebbi állításomat, miszerint nem tanulunk a történelmünkből, némiképpen cáfolom. Ugyanis Márai írásából legalább azt megtanulhatjuk, hogy a történelem bizony ismétli önmagát. Az már más lapra tartozik, hogy az ismétlésből sem tanulunk. Tehát a történelem próbál bennünket tanítani, csak éppen nem vagyunk igazán fogékonyak rá. Így az egyik gittegyletből a másikba sétálunk át, harcolgatunk, jórészt eredménytelenül, aztán egyszer csak szembetaláljuk magunkat a háborús hiénákkal, és minden szép álmunk szertefoszlik. S megérkezik a fenyegetés: a háború világháborúvá fajulhat. Mert nem tanultunk a történelemből, hiába próbált az bennünket számos alkalommal megfenyíteni. Pedig a történelem és a mostani háború azt mindenképpen meg akarta tanítani nekünk, hogy a hadipropaganda, az üvöltözés, a „mindenórás” hazugságözön, valamint a gyűlölködés mind-mind olyan emberektől származik, akik nem harcolnak, akik messze elkerülik a lövészárkokat.

S próbáljunk meg még egy kicsit tanulni, nem is a történelemből most, hanem egy nagyszerű embertől, George Orwelltől: „A legelkeserítőbb az egész háborúban talán nem is az, hogy ennyi nyomorúságot kell elszenvednünk, hanem hogy sorsunk pipogya alakok kezében van letéve. Olyan ez, mintha az életed egyetlen sakkjátszmára volna feltéve, és neked szótlanul végig kell nézned a partit anélkül, hogy a hülyébbnél hülyébb lépések kockázatát elháríthatnád.”

Nehéz lenne Orwell föntebbi állításaival vitatkozni. Merthogy igazak. Mint ahogy az a szellemes kijelentése is, amely nem feltétlenül vigasztalja az embert, de legalább sokan elmondhatják magukról: „Az életem az idő nagy részében rohadt nehéz volt – de sok szempontból érdekes.”

A szerző újságíró