Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Félreértett történelem

A történelem eseményeinek, összefüggéseinek feltárása csak abban az esetben hasznos, ha a jelenben érvényes tudást közvetít, s a döntéshozók – végülis a demokráciában mindannyian azok vagyunk –, felhasználva ezt a tudást, helyes következtetésekre jutnak. Az utóbbi esztendő tragikus történései megingatták bennem azt a meggyőződést, hogy ez így is van. Úgy tűnik, az emberek el akarják hinni Nietzschének, hogy a történelem ismétli önmagát. Ezáltal a történelem félrevezeti őket. Így aztán következtetéseik hibás helyzetértékelésből indulnak ki. Persze a háborúról van szó.

Hagyjuk most az egyszerű magyarázatokat: a fegyvergyártók érdekeit, a spekulánsok ügyeskedéseit, a hatalmi tébolyokat, az uszítás jóleső érzéseit, hagyjuk a titokzatos háttérhatalmat. Maradjunk a történelmi kényszerképzeteknél. Vegyük például Oroszországot. Hatalmas állam, ez kétségtelen, de erejét és szándékait összekeverni az egykori (sztálini) Szovjetunióéval nagy hiba. Nem csak azért, mert a Szovjetunió ötmillió négyzetkilométerrel nagyobb állam volt (az Európai Unió négymilliókétszázezer négyzetkilométer), hanem azért is, mert ez a különbség nagyon is jelentős gazdasági és stratégiai gyengülést jelent. Márpedig nekem úgy tűnik Moszkvában és Európában sem tudnak szabadulni ettől a kényszerképzettől.

Persze akik ismerik a helyzetet, nem teszik ezt, a félelmek mégis jelen vannak Európában. A félelmek Oroszország céljaival függenek össze. Vajon mik lehetnek ezek? Klasszikus hidegháborús félelem, hogy a nagy keleti birodalom elfoglalná egész Európát. Nem kétséges, hogy az Oroszországban berendezkedő kommunista hatalom ezt a célt reálisnak tartotta. Európát az ideológia szintjén a marxista-kommunista „szellem” foglalta volna el, de a feladat földhözragadt megvalósítása az orosz birodalomra várt. A nagy terv szerint orosz (helyesebben kommunista, majd szovjet) helytartók érkeztek volna nem csak Budapestre és Prágába, de Berlinbe és Párizsba is. Ez nem pusztán elméleti lehetőség volt. Leninék 1920-ban elindították a hadseregük jelentős részét Varsó és Berlin felé. A Nyugat – élén az angolszászokkal – közbelépett, hogy ezt a lenini elgondolást megakadályozza. Nagy összegekkel, fegyverrel támogatta a „fehéreket” (a vörös kommunisták orosz ellenfeleit); az önálló államra vágyó ukránokat, de ezeket végül a Vörös Hadsereg legyűrte. A világtörténelmi jelentőségű fordulatot a lengyelek érték el a varsói csatában, amikor is megállították és visszaverték a Varsó és Berlin felé törő vörös lovashadsereget. Európa nagyon sokat köszönhet a lengyeleknek, akik győzelmüket kihasználva nagy keleti területeket foglaltak el, de nagyon téved, ha száz év előtti állapotok foglyaként ítéli meg a jelen helyzetet. Maguk a lengyelek is foglyai ennek a helyzetnek, nem ereszti őket a múlt.

Leninék visszavonultak. Céljaikat nem adták fel. Létrehozták a Szovjetuniót. Eredetileg négy tagállammal. Ezt időközben tizenötre tornászták fel. Zsarolással, erőszakkal bekebelezték a három balti államot és Besszarábiát (Moldova). Majd Németországgal közösen megtámadták Lengyelországot. Sztálin célja is Európa meghódítása volt. (A kommunista ideológia és a szovjet hadsereg által.) Útjában nem kisebb erő állt, mint a nemzetiszocializmus és a hitleri Harmadik Birodalom. Elképesztő diplomáciai harc kezdődött. Sztálin úgy okoskodott, hogy Hitler és a Nyugat összecsapása annyira meggyengíti Európát, hogy végül kis erőfeszítéssel az egész kontinens a Vörös Hadsereg ölébe hull. Ezért előbb szövetségre lépett Hitlerrel, majd Hitler megerősödése után a Nyugattal. Így már „legitim” cél lett Berlin orosz bevétele. A Nyugat – az angolszászok – beleegyezésével és aktív segítségével.

A Vörös Hadsereg legyőzte a Wehrmachtot. De úgy, hogy szövetségese volt az Egyesült Államok és a Brit Birodalom. Felfegyverezték. Németországot porig bombázták. Második, harmadik, negyedik frontot nyitottak Afrikában, Itáliában, Normandiában. Végül – fizetségképpen – az oroszok bent is maradhattak Közép-Európában. A gigantikus dollárkölcsönt sem fizették vissza. A Nyugat tudta, hogy így lesz, de így is megérte. Ismerős? Európában talán attól tartanak, hogy a történelem ismétli önmagát, és az oroszok Varsóba, Berlinbe tartanak. Az oroszokban is él (táplálják) a téveszme, hogy újra kitűzhetik a lobogójukat a Reichstagra. Ez mindkét részről félreértése a helyzetnek, tévedés. Német tankok a fronton – olaj a tűzre. Végzetes tévedés, mert minden racionalitás ellenére nem a békét táplálja, hanem a háborút.

Legalább ilyen fontos rögzíteni – s én ezt tartom a leglényegesebbnek –, hogy a száz vagy hetven évvel ezelőtti állapotokhoz képest gyökeresen megváltozott az emberi tényező. Ez pedig összefügg azzal a hatalmas információs fejlődéssel, ami végbement. Összefügg a társadalmi-politikai berendezkedés változásaival. Az életviszonyokkal, hangsúlyokkal, mentalitással. Ezek Oroszországban is megváltoztak. Az emberek nem öletik meg már magukat sem lelkesedésből, sem félelemből. Ez az Oroszország – és ez az orosz hadsereg – láthatóan már nem a cári vagy sztálini mészárszék elvei alapján működik. Már sem a zsákmány, sem a gyűlölet, sem a halálfélelem nem elég motiváció. A vodka sem. Nagy tanulság ez, mert ha az oroszok így vannak ezzel, még inkább így vannak más nemzetek fiai. Kérdés, hogy a „haza védelme” – az ukránok ezt teszik – ösztönzőként meddig tart ki?

Az oroszoknak láthatóan nincs új ötletük. A „nácik” ellen mennek most is, mert a határaik védelme nem egészen meggyőző, hiszen maguk tologatják nyugat felé. A Nyugat a demokráciát védi. Az ukrán demokráciát? Ez sem meggyőző. De minél több az áldozat – minél többet költöttek a projektre –, annál nehezebb lesz befejezni. Csak a győzelem igazolhatja az áldozatot!

A Nyugat veszélyt szimatol. Valós veszély-e ez? Nem gondolnám. Oroszországnak sem ideológiai célja, sem ereje nincs alapjaiban veszélyeztetni a Nyugat létét. A NATO-t, az Európai Uniót, a délkelet-ázsiai régió „nyugatos” szövetségi rendszereit. Sértheti viszont Oroszország a Nyugat érdekeit. Európában főleg a nyersanyag-függőség miatt, más régiókban akár katonailag is. Közvetlen szomszédságában megoldhatatlannak tűnik az orosz kisebbség helyzete. Ennek védelme jogos törekvés, ugyanakkor ürügy is lehet a birodalmi terjeszkedésre. Ideológiát – kimondva-kimondatlanul – szolgáltathat a múlt. Akár a Szovjetunió iránti, akár a cári orosz birodalom iránti nosztalgia. Az orosz vezetés a történelem hamis értelmezésének csapdájába keveredett. Mindkét birodalom jelképeit használja, elég csak a nagy Vörös téri díszszemlékre gondolni. Megfér egymás mellett a cári sas és a vörös csillag.

A történelem – megannyi sérelem. Az egykori szovjet birodalomban elkövetett bűnök az oroszokra szálltak. A birodalom bukása után az utódállamokba került oroszok durva diszkriminációval szembesültek. Ukrajnában ez öldökléssé fajult. Egy éve orosz csapatok vonultak be Kelet-Ukrajnába. Háború kezdődött. A Nyugat azt hiszi (sugallja), hogy az orosz hadsereg megint Varsóba és Berlinbe tart. Igaz-e ez? Aligha. Akkor mégis, miért öntik a pénzt, fegyvert Ukrajnába? Nyilván mert attól tartanak – s ettől tarthatunk mi is –, hogy orosz győzelem esetén Ukrajnát orosz érdekszférába vonják. Ez sokféleképpen lehetséges, de a lényeg az lenne, hogy az orosz birodalom határa megint Kisvárdától húsz kilométerre lenne, vagy a lengyel Lublintól ötven kilométerre.

Ezt meg kell akadályozni. A történelmi félreértés azt sugallja: háborúval. A történelmi igazság azt: békével. Fennáll a veszélye ugyanis annak, hogy a konfliktus kiterjed a világ nagy részére. A tehetetlenségi erő kikényszeríti az eszkalációt. És nincs jó forgatókönyv. Kettészakadt, egymásnak feszülő világ, vagy éppen egy sarokba szorított atom-szuperhatalom?

Ebből szokott lenni a nagy baj. Nem az lenne hát a megoldás, hogy kölcsönösen elfogadható kompromisszumot kössenek? S ha nem tudnak, akkor akiknek van erejük, kikényszerítsék a békét? Ha nem sikerül, a történelem félreértése végzetes lehet.

A szerző történész