– Elfogyott az összes jó hír körülöttem – jelentette ki J. Károly, és bágyadtan állt meg a büfés Eszterrel szemben, aki várta, hogy a férfi folytassa a panaszt. Így is történt. – Nem tudna ajánlani nekem egyet? – kérdezte, mert már tapasztalta, hogy ha Eszter nem is szolgálhat jó hírrel, mindig akad valami jó ötlete a kávé mellé.
– Nem tudok. Illetve nem tudom – felelte a nő. – Tegnap este arról olvastam egy cikket, hogy egyrészt nem érdemes mindent tudni, másrészt nem is lehetséges. Amit a híradóban lát és a telefonján olvas, azt sem érdemes tudni. Egyrészt nem igaz, másrészt haszontalan. Egyik sem jó.
– De legalább szórakoztató – vetette közbe J. Károly.
– Nem gondolom szórakoztatónak sem a sok háborús manipulációt, sem a sok lopást és hazugságot, amivel megtelt a világ nagyképű része! – A büfés Eszter általában nem szokott ennyire felháborodni, most viszont egyszerre volt dühös és keserű a hangja. – A világ nagyképű részéből nekünk szerencsére csak egy kis rész jutott. Meg a pápa is mellettünk van. Nem a pápai, mert az más. Lényeg az, hogy nem tudunk semmit.
– Ez eléggé elszomorító – jegyezte meg J. Károly. Nem esett le neki, hogy mire vagy kire akart célozni az imént Eszter. – Ráadásul Karcsinak sincs étvágya.
– Hogy jön ide a teknőse?! – kacagott föl Eszter.
– Arról jutott eszembe, hogy Karcsi sem tud valami sokat a körülötte zajló eseményekről.
– Szerencsés teknős – mondta Eszter. – De ha jól belegondolok, nem sok minden választ el bennünket egy teknőstől.
– A páncéljára gondol? – kérdezte J. Károly. – Néha nekünk is jól jönne egy páncél.
– Magának már megvan a páncélja – folytatta sokat sejtetően a nő –, de nem veszi észre, hogy fent kellene inkább hagyni az irodájában, amikor engem látogat meg…
J. Károly fülig vörösödött. Mindig zavarba jött a kétértelmű célzásoktól, pedig esténként gyakran ábrándozott róla, hogy a büfés Eszterrel ilyen kétértelmű helyzetekbe kerül, aztán a helyzet egyértelművé válik. Végső soron azért fordult hozzá, hogy nem tudna-e valamilyen jó hírrel szolgálni, mert az ügyük előre haladásával nem volt megelégedve. Ügyük alatt azt értette, hogy Eszter nem akarna-e hozzá menni feleségül.
– Szóval nem a páncélra gondoltam. Nem is a páncélozott harcjárművekre, meg azokra a páncélképű politikusokra, akik vagy ilyennek születtek, vagy tankönyvből tanulták meg a hazugság technikáit. Hanem arra, ami a cikkben volt. Hogy a nemtudásunk végtelen.
– Pedig mindig tanulunk valamit – mélázott el J. Károly. – Én például tegnap megtanultam, hogyan kell fasírtot sütni, a sütés közben pedig egy új kifejezést, mert be volt kapcsolva a tévé. Azt, hogy stratégiai vereség. Az amerikaiak mondták, csak azt nem tudom, hogy végül ki lesz a vesztes.
– A fasírtot megkóstolnám – kuncogott föl Eszter –, az amerikaiak meg összevissza beszélnek mindent. És hogy szavamat ne felejtsem, igaz, hogy mindig tanulunk, de mivel a nemtudás végtelen, bármennyit teszünk a tudásunkhoz, a végtelen akkor is végtelen marad. Mások meg azt hiszik magukról, hogy mindent tudnak, pedig csak olyanok, mint a maga teknőse.
– Akkor mit lehet tenni? – kérdezte J. Károly. Saját magától is, nemcsak a nőtől. – Adjuk föl, vagy inkább tovább kísérletezzünk a végtelen meghódításával?
– Kedves Károly, azt a szót, hogy föladni, azonnal felejtse el! – J. Károly némi ösztönzést érzett Eszter szavaiban, hogy végtelen ide vagy oda, az ő meghódításával nyugodtan kísérletezzen továbbra is. – Mindig arra a problémára kell koncentrálni, ami előttünk áll! A nemtudás nem lesz kevesebb, de legalább megoldottunk egy problémát.
Hogy ez jó hír volt-e vagy sem, J. Károly nem tudta eldönteni, mert a problémát még nem oldotta meg. S egyelőre még ki sem választotta, hogy melyikkel kezdje a sok közül.
A szerző irodalomtörténész