Fényképek

Radnóti Miklós 1942 májusában egy kevésbé köztudott levelében arról írt, hogy szobájának falán három „családi kép” található, három fényképmásolat. Barabás Miklós egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének a másolata, ugyanerről a festményről külön a fej és Simó Ferenc akkoriban felfedezett festményének a másolata az öreg Kazinczyról. „A Kazinczy-képről csaknem mindegyik »nem bennfentes« látogatóm, de Aranyról is sokan megkérdezik – árulja el a költő –: »a nagybátyád?« vagy »rokonod?« Igen, felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők…”

Minden régi fotó megható. Susan Sontag amerikai író és filozófus szerint egy fénykép nem csupán kép (mint ahogy a festmény is kép), nem csupán a valóság értelmezése, hanem nyom is, a valóság közvetlen lenyomata, akár a lábnyom vagy a halotti maszk. „Fantáziafelhő és információpirula.”

Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy nagy írónk és költőnk kinek, illetve kiknek a fényképét őrizhették szobájuk falán vagy könyveik gerincén.

Kosztolányi Dezső szobájának egyik falán arcképek sorakoztak egymás alatt. Egy egész generáció. Nagyapja, apja, ő és a fia – tudtam meg egy régi riportból. Utána még ezt olvastam: „Fölkel [mármint a költő] és egy falon függő rézkarc elé áll. Áhítattal nézi a rézkarcot, mint az oltári szentséget. A vékony arany keretből atyai jósággal mosolyog vissza Kazinczy.” Íme, a lelki rokonság Radnótival! Másutt pedig ezt állítja Kosztolányi: [Krúdy Gyula] „Gondolati építmények nélkül életünk, lelkünk keresztmetszetét adta egy-egy csodálatos hangulatképében. Nem ismerek nála eredetibb, nagyobb írót.” Az ő fényképét is odaképzelem Kosztolányi könyvespolcára.

Márai Sándor több írásában is kifejtette rajongását Krúdy Gyula iránt. Az 1986-os naplójából idézem: „Elalvás előtt Krúdy… Nagy író volt, minden sora ragyog, mint egy pénzdarab, amit a szemétben találtak és tisztára sikáltak.” Egy évvel a halála előtt, 1988-ból: „Olvasmány: éjjel az újság, aztán Krúdy. Új könyvet már nem olvasok.” Márai egész életét bearanyozta Arany János. „Könyvek között élek és alszom. (…) – írta. – De az élet rövid. Már csak azt olvasom, amit szeretek s amitől remélek valamit: tanulságot vagy feledkezést. Éjjel, ha találomra kinyújtom kezem a polcok felé, leggyakrabban Arany valamelyik kötetét emelem le… nagy művész volt, a legnagyobb, legtisztább.” Krúdy és Arany fényképét képzelem Márai könyvespolcára.

Juhász Gyula könyvei között is megbújhatott Arany János portréja, hiszen több versében is foglalkozott vele. Arany 1882-ben halt meg, Juhász 1883-ban született. Arany nyomában című versében olvashatjuk: „Lábad nyomába lépek elmerengve / A magyar éjben, ahogy ballagok. / S lenéznek rám bíztatva, messze, messze, / Kik téged láttak itt, a csillagok.” Abban a szobában, amelyben Juhász Gyula világra jött, néhány hónapig, 1866-ban Petőfi Sándor fia is lakott. Ez is utal a Petőfi-szerelemre. „A kis szobában, ahol e verset írom, / Lakott Zoltánka, a szép, bús gyerek…” A legnagyobb kedvenc azonban Ady Endre volt, akiről Juhász sok írása szól. Babits Mihály szobájának falát vélhetően Émile Zola arcképe díszítette. Amikor a francia regényíró meghalt, verset is írt hozzá. „Közös polgári végzet sírba dönté / Az igazságnak tollas bajnokát. / Szava leheletével lángra többé / Nem szítja fojtott tűz zsarátnokát.”

Minden fényképnek belső ereje van, megmozgatja a képzeletet, emlékeket ébreszt, gondolattársításokat, értelmezéseket indít el, valósággá válik. Lehet, hogy ezért kerülnek az írók és a költők polcaira?

A szerző újságíró