Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

„A tudásnak teszek panaszt”

SZOBAKATEDRA

Megkérdezte egy diákom, hogy ha lenne egy időgépem, a magyar irodalom vajon melyik korszakában szeretnék egy napot eltölteni? Mivel éppen a „kétszázasokról” volt szó, ott lennék-e például, amikor a Himnusz született, Petőfivel töltenék-e egy napot, esetleg Madách mellett, amikor Az ember tragédiája Arany János által javított példánya fölött görnyedt?

Azt feleltem, hogy a Himnusz keletkezési idejét csak egy dátum jelzi, és ha Kölcseyvel lehetnék, bizonyára kiderülne, mikor is írta pontosan, 1823 és 1829 között, mert nem említette sehol senkinek, amíg meg nem jelent az Aurora című almanachban. Petőfit bosszanthatnám a kérdéseimmel, például hogy tervbe volt-e véve az eltűnése; Madáchot pedig sajnálnám, és még átragadna rám a keserűsége. Talán az irodalmi életünk valamelyik, két világháború közötti napját választanám. Vonzónak tűnik 1937. február–márciusából az a nap, amikor József Attila befejezte a Németh Andornak dedikált versét, az Ars poeticát. Sajnos, Krúdy Gyula akkor már a túlvilágon hajózott, viszont Márai regénye, a Szindbád hazamegy olyan rendkívüli kettős szerepjáték, hogy úgy érzem, mintha én is ott lennék egyszerre Krúdy és Márai mellett. Egyébként Máraival is szívesen beszélgetnék, tettem hozzá.

Németh Andort, aki idén ősszel éppen hetven éve halt meg, kevésbé tartjuk számon, nem alkotott igazán nagy műveket, noha nélküle más lett volna az irodalmi élet. Ismerte Adyt, Karinthyt, ösztönözte Kosztolányit és különösen barátját, József Attilát. A kávéházakban világirodalmi és filozófiai újdonságokról vitázott, Heideggerről, Kafkáról, Proustról, Thomas Mannról. S filozófiai esszéket, kritikákat, történelmi és útikönyveket, sőt ponyvaregényeket is írt. Kosztolányi 1929-es Ady-pamfletjére szintén reflektált, mikor a vita már inkább arról folyt, hogy helyes-e, ha a költő vagy író elkötelezi magát valamely politikai ideológia mellett.

A Kosztolányival előbb rokonszenvező József Attila szerint Ady politikai verseinek akár művészietlen sorai sem csökkentik „a korunkbeli politikai költészet létjogosultságát”. Közös barátjuk, Németh Andor úgy vélte, hogy Kosztolányi „kiszakította magát a politikai posványból, mert az zavarta művészi cirkulusait, mert fojtogatta a mocsárból felszivárgó mérges atmoszféra és bűz. Otthagyta a politikát, de mélységes lelkesedéssel minden emberi iránt. De lehetséges más attitűd is, mondom József Attilára gondolva, amely egyenes úton vezeti az írót a társadalom kollektivitásába, oda, ahová amúgy is ezer és egy ok tolja az írót és gondolkodót. De vajon jó-e ez az egyenes út?” Ezt a fenti hozzászólást Tverdota György idézte egy tanulmányában, kifejtve, hogy József Attilát – minden kisebb-nagyobb elvi különbség ellenére – Kosztolányi nagyra tartotta; s mellette tagadhatatlan a Kosztolányi-hatás nemcsak József Attila fiatalkori költészetében, de az érett költő is „rokon vonásokat mutatott fel a kései Kosztolányi-lírával”.

Eltöltenék egy napot József Attila közelében! S jelezném, hogy az Ars poetica az emberi szükségletek és motivációk teljes rendszerét bemutatta, azt, amit Maslow szociálpszichológiai modellje csak évtizedekkel később. A Németh Andornak szóló dedikáció (és a kezdő két sor, a „Költő vagyok – mit érdekelne/engem a költészet maga?”) arra utal, hogy a versválaszt egy kérdés előzte meg, tehát sajátos diskurzusközegben született a költemény. Németh Andor így írt erről az Emlékiratokban: „Haza menet József Attila úgy érezte, hogy igazolnia kell előttem magát. – »Állom, amit mondtam. […] – Én csak arról beszélhetek, amit tudok. És azt az egyet tudom, hogy amikor verset írok, nem költészetet akarok csinálni, hanem meg akarok szabadulni valamitől, ami szorongat vagy nyugtalanít. És engem csak ez érdekel, az életem.« »Engem viszont – feleltem neki – csak a költészet érdekel…«. A költő belátta, hogy igazam van, s elhatároztuk, hogy ha még egyszer vitázunk, ezt a két, egymással sarkalatosan ellenkező álláspontot szögezzük egymás ellen. De erre a vitára, sajnos, többé nem került sor.”

Ezzel a vallomásrészlettel cseng egybe József Attilától az Esztétikai töredékek egyik kijelentése: „Költő vagyok, mifene más – mondhatnám. Fejtegetéseim sarkcsillaga így a költészet, e körül fordul módjával gondolatom.” A válasz a versben van. Tegyük félre a költészettanokat, inkább az élettel foglalkozzunk! – Hiszen: „Nem volna szép, ha égre kelne/az éji folyó csillaga!” A tükörkép, azaz a művész, megváltoztatja az eredeti képet. Mert a versbe foglalt valóság képe attól függ, hogy milyen a tükör, tehát a költő.

S mintha megérezné, hogy a fizikai létezésnek csak a szellemi magasabbrendűség ad valódi tartalmat. „A mindenséggel mérd magad!” – s ez a kép szinte előre is jelzi a felülemelkedést, a túllépést, „az értelemig és tovább”. Mintha az önmagát a mindenséggel mérő ember boldogságvágya maga a tudás megszerzése volna. Ezért „nincs alku”; ezért nem szolgál „aljas, nyomorító hatalmat”; ezért nem fogja be „pörös” száját. A tudás boldogsága védelmet nyújt – „Másként akárki meggyaláz.” S ezért is írja, a szellemi teremtőelvhez fordulva, hogy: „A tudásnak teszek panaszt.” Ha felidézzük az 1935-ös Levegőt! című vers utolsó szakaszát, azt gyanítjuk, mintha az Ars poetica erre is válaszolna. „Emberek, nem vadak –/elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel,/nem kartoték-adat./Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,/jó szóval oktasd, játszani is engedd/szép, komoly fiadat!”

A tudásnak panaszt tenni annyi, mint egy, a vádlott és vádló fölött álló, magasabb rendű bírótól kérni igazságszolgáltatást. A tudás transzcendens szintként is a létezés értelmének a titka. S hogy mi végül is ez a tudás? Magasabb, szélesebb vagy mélyebb? Arról majd egy másik órán beszélünk, és választ adunk a címre is. Addig vigyük magunkkal ezt a sort, hogy: „Én mondom: Még nem nagy az ember.”

A szerző irodalomtörténész