„Szologámia”. Ezzel a különös kifejezéssel J. Károly az elmúlt napokban ismerkedett meg. Előtte csak a bigámiát és poligámiát ismerte. De csak hallomásból.
Hogy például a mormonok több feleséget tartanak, mert a vallásuk megengedi, a muszlimok is négyet, már ha van hozzá kedvük és pénzük, a főosztályvezető pedig kettőt.
A főosztályvezető egyik felesége sem tud a másikról, mert akkor egyik sem maradna meg mellette. Olyan lenne, mint J. Károly – neki eddig még egy felesége sem volt, pedig nem is akarta volna, hogy rögtön kettő legyen.
„Te tudod, mi az a szologámia?” – fordult J. Károly a teknőse felé, de úgy tűnt, hogy Karcsi nem képes különbséget tenni a saláta és az új amerikai divat között.
Az történt ugyanis, hogy a Korlátlan Egyesült Lehetőségek hazájában egy nő saját magát vette feleségül, rendezett egy méregdrága szertartást is hozzá, s az anyakönyvvezető összeadta ezt a nőt önmagával. Beszámolt róla a híradó.
J. Károly a háborúról és a földrengés áldozatairól szóló színes hírek között bukkant rá erre a nem kevésbé tragikus „eseményről” kiadott tudósításra.
A tragédiát persze úgy érti, hogy a „nemzetközi őrület egyre fokozódik”.
Átlebegett rajta a kósza gondolat, hogy ha azoknak a szülei is saját magukhoz mentek volna hozzá, vagy mondjuk következetes abortuszpártiak lettek volna, akik most a háborút és a jogállamiságot erőltetik, nem is váltak volna szülőkké, s ha az ivást és a szexet abbahagyják, ezek az emberek meg sem születtek volna.
Talán még J. Károly is jobban érezné magát. Persze, a földrengésről, a vulkánkitörésről és a szökőárról a normális világot átalakítani vagy megszüntetni akaró mozgalmak szülői nem tehetnek.
J. Károlyt a büfés Eszter végül rábeszélte, hogy vegyen egy okostelefont magának – azt is megmutatta, hogyan böngészhet a hírek között. J. Károly mindennap elmesélte Eszternek, hogy megint rábukkant valamilyen őrültségre, de ez nem elég, mert a teknősének is rendszeresen felolvasta a híreket. Valakivel ugyanis meg kell osztani az élményeit.
„Rengeteg traumát győztem le, ez inspirált arra, hogy összeházasodjak magammal. Rájöttem, hogy egy ideje már nem saját magamnak élek, és ez az esküvő esélyt kínált nekem, hogy újrakezdjem” – olvasta J. Károly a harmincéves nő vallomását.
Elkötelezte magát egy önmagával kialakított szeretetteljes kapcsolat mellett, és megígérte, hogy megad magának mindent. Az esküvői szertartáson csókot adott a saját tükörképére, s az anyakönyvvezető kihirdette, hogy mostantól házas asszonnyá nyilvánítja, ezért megcsókolhatja egymást önmagával.
„Abbahagytam az ivást, abbahagytam a szexet. S azt mondtam, most már eljött az ideje, hogy feleségül vegyem magam. – Képzeld csak el, Karcsi! Ezt mondta a nő. – J. Károly még a kezét is összecsapta elképedésében. A teknős megmoccant a zajra, de a szologámia továbbra sem hozta izgalomba, ellentétben a salátával. – A nő szülei először azt hitték, hogy megőrült a lányuk, aztán megbarátkoztak a gondolattal. Ugye te nem mentél férjhez magadhoz?! Például a kisállat-kereskedésben…”
J. Károly leakasztotta a tükröt a fürdőszobából, s a terrárium üvegfalának támasztotta. Így rögtön két teknőse lett – és két salátája. Karcsin nem mutatkoztak a szologámia jelei.
Odamászott a tükörhöz, de nem csókolta meg, hanem kellett volna neki a másik saláta is, el akarta venni a másik teknőstől. J. Károly erre gyanakodni kezdett, hogy talán a teknősében is feltámadt a világmegváltó ösztön.
Mert ez az ösztönfeltámadás mindig úgy kezdődik, hogy az egyik előbb meg akar tiltani a másiknak valamit, aztán meg el akarja tőle venni, ami az övé. Még ha ez a valami nem más is, mint egy illúzió. Egy hamis tükörkép.
A szerző irodalomtörténész