Kondor Katalin

Vélemény és vita

A jog asztala alatt

Meglehetősen régen várjuk már, hogy az Európai Uniónak nevezett társaság, melynek sajnos tagjai vagyunk, s amely a jogállamiságnak oly nagyon híve, hogy sorozatban követi el a jogtalanságokat, végre észhez térjen, s lehetővé tegye, hogy – Petőfivel szólva - a jognak asztalánál mindenki, mindegyik tagállam egyaránt foglalhasson helyet. Az eddigi tevékenységét látva, nem hinném, hogy ez az idő egyhamar eljönne. A jelek legalább is nem ezt mutatják. Tudniillik mi, magyarok (a lengyelek is) már régen a jog asztala alatt vagyunk, pontosabban alá vagyunk küldve, s onnan próbálunk kikiabálni, hiszen szűnni nem akaróan ostoroznak bennünket ilyen-olyan jogtalanságokat ránk kenve, de nem bizonyítva. Ma már persze a vak is látja, hogy vannak egyesek és kettesek a közösségnek, uniónak nevezett szalmakazalban. Az egyeseknek mindent szabad, például jelentéseket gyártani a rettenetes magyar jogi állapotokról, bizonyítékok nélkül, artikulátlanul ordibálni velünk, mert nem vagyunk hajlandók naponta keblünkre ölelni a genderelmélet harcosait, szabad nekik korruptnak lenni, bőröndökben millió eurókat cipelgetni ide-oda, s kiváló, ámde törvénytelennek bizonyult kapcsolatokat ápolni a roppant demokratikus, a nők jogait példaadóan biztosító Katarral és Marokkóval. Ha meg kicsit – no nem nagyon – lebuknak az üzletelők, akkor lehet luxusbörtönben pihengetni és naponta sírdogálni, mily elszigetelt is az, akit oda becsuknak. Az EU tolvajai szerint így néz ki a tökéletes jogállam. Az egyesek számára, valamint az egyesek szerint. A ketteseknek meg – ezek volnánk mi, magyarok – még az sem megengedett, hogy olyan sálat hordjanak, amilyet akarnak. A megkülönböztetett bánásmód bizonyítékait immár százával sorolhatnánk közös együttlétünk óta, de már írni is unalmas róla, mert a kettős mérce megszüntetését követelni, elvárni oly hiábavaló, mint abban reménykedni, hogy a falra hányt borsó fennmarad a falon.

Aki nem teljesen naiv, s csak egy cseppet is figyeli a közéletet, a világpolitika történéseit, annak, még ha későn eszmélt is, nem lehet nem látnia és tapasztalnia azt a törekvést, hogy a pénz hatalmával élve és mindennapos politikai manipulációk segítségével az EU és a világ urai is napról napra arra törekszenek, hogy egy országok felett álló s a nyilvánosság elől elrejtve működő hatalmi központot hozzanak létre. Jórészt létre is hozták már, hiszen ők robbantgatnak ki háborúkat, vélhetően a népesség növekedésének mérséklése miatt is, valamint provokatív céllal most éppen az úgynevezett proxy háborút Ukrajnában. Ők adják a tanácsokat csatlósaiknak ahhoz is, miképpen lehet az élet materiális oldalát, például az élelmezéssel kapcsolatos ügyeket parancsuralmi módszerekkel kezelni (NGO-k működése, rovarlisztek, műhúsok használata az élelmezésben, az állattartás ellehetetlenítése, és így tovább), no meg a szabad szellemi életet megakadályozni. S ők azok, akik migránsokkal akarják szétveretni a nemzetállamokat. Aki ezeket a jelenségeket nem látja és nem tapasztalja, az vak. Vagy már nagyon fáradt. Ami érthető. Hiszen napnál világosabb, hogy mindennapos harcban állunk. Ömlenek ránk a rossz hírek, terhelik a lelkünket, rontják az egészségünket, s nehezen tudunk védekezni az örökös támadáscunami ellen.

S hogy a fenti néhány, csak példaképpen idézett cél megvalósuljon, a segéderők is csatasorba vannak állítva. Nálunk is, Magyarországon. Egy jogállamiságára, meg a demokratikus magatartására oly bőszen vigyázó közösségben (Vajon van-e még olyan ember, aki annak tartja?), tehát az Európai Unióban tényleg elfogadhatónak vélik a jogra oly érzékeny emberek, legyenek bármely nemzet polgárai, akár magyarok is, hogy egy ország korábbi miniszterelnöke, aki egyben pártvezér is, úgynevezett évértékelő beszédében megfenyegesse a kormánypárt szavazóit, mondván, szégyelljék magukat? Ez még csak hagyján, de mondandóját kiegészíti azzal, hogy a kormány törvénytelen, bűnöző és gyilkos, feslett hatalom. Persze mindezt bizonyítékok nélkül teszi és tehette, egyetlen példa nélkül! Ebből csak az következhet, hogy rágalmazni, fenyegetni szabad. Amolyan jogállami módon.

Gyurcsány persze szorgosan tanul az unió bennünket folyton támadó hazudozóitól, a napokban például bizonyos Gwendolin Delbos-Corfield nevű francia EP-képviselőtől. A magyarokat mindig bíráló, ostorozó hölgy, bár bizonyítéka nincs rá, azt állította, hogy Magyarország titkosszolgálati információkat szivárogtat Oroszország számára. Kijelentését azóta állítólag cáfolni igyekezett, de az EU homályos, ködös légkörét civil szemmel vizsgálgatva, még a legjobb indulattal is kijelenthetjük, hogy véletlen elszólások márpedig nincsenek. A hölgy Magyarországról szóló rendszeres rágalmai – akár tetszik ez valakinek, akár nem – egy stratégia részei. Egy olyan támadássorozaté, egy olyan szándékos hadjáraté, melynek célja a keresztény kultúrára épülő eszmeiség tönkretétele, eltiprása. Az önállóságunk elvétele. A gyermekeink életébe való súlyos beavatkozások folytonos kísérlete. A mindenbe beleszólni akarás magasiskolája megteremtésének vagyunk tanúi tehát, s ezt a romboló szándékot immár az életünk minden területén érezzük. Mégpedig szinte az unióba való belépésünk első percétől fogva, s azért, mert tudomásukra adtuk, nem akarunk csatlós bábok lenni.

Szívesen írnám-mondanám, hogy a folytonos támadásokban megedződtünk, de ez nem lenne igaz. A szüntelenül a gyomorszájra irányzott ütések, rúgások nem múlnak el nyomtalanul. Az igaztalan vádak betegítenek, reménytelenséget sugallanak és roppant megterhelők. Én úgy vélem, ez meg is látszik a magyarok testi-lelki állapotán. A csatlósokén nem. Ők jól és kényelmesen élnek a hazaárulásból, a guruló dollárokból és a rágalmakból, melyeket nem követ bizonyítási kötelesség. És ez baj. Szerintem egy ország jogállamiságának hiányossága. Ez esetben tehát a mi hibánk. Mert háborgunk, de nem büntetjük a rágalmazókat, a hazugokat, a hazaárulókat, a törvénytelenül kapott pénzek felhasználóit, hanem a jog asztala alól kiabálunk. Nekik is, meg a nagyvilágnak is. S a nagyvilág is lapít – tűri, hogy mindenről hazugságokat terjesszenek neki, s végül a beteg társadalmi állapotokat tartsa természetesnek, a kóros és undorító jelenségeket pedig normálisnak. Újságok „szakcikkei” riogatnak, hazudnak s titkolják el az igazságot, rombolják az emberek értékrendszerét, nem gondolkodásra ösztönözve, hanem jórészt csak a szenzációkkal foglalkozva, valamint mesterséges ellentéteket szítva. Lásd az orosz–ukrán, jól előkészített proxy háborút. Van egy sejtésem arról, hogy a Delbos-Corfield-féle hazugságot is elkezdték már csiszolgatni, igazságot formálni belőle. Ezt a módszert már jól ismerjük, s hogy ilyesmi lehetséges, az persze a jogrendszer szégyene, mert büntetlenül lehet rágalmazni, no meg tudatosan félrevezetni az embereket. S ami még fontosabb, gátlástalanul bele lehet avatkozni egy-egy ország belügyeibe. Migránsügyben, választások alkalmával, kulturális botrányokat kirobbantva, és így tovább. Mindennek a világosan látható célja nem más, mint az, hogy az emberekből gyökértelen, identitás nélküli lényeket faragjanak, akik aztán zombikként gátlás és ellenállás nélkül irányíthatók. Szerintem már közel vagyunk ehhez az állapothoz. Hiszen a legvadabb, leginkább természetellenes cselekedetek ellen sem lázadunk. Még a jog asztala alól sem kiabálunk ki.

Állítólag ilyen lesz a szép új világ. Naná, hogy Amerika vezényletével. Mármint, ha hagyjuk. Ez idő tájt arra mutatnak a jelek, hogy hagyjuk. Belesétáltunk a csapdába. Aratnak az álhírek a hírportálokon, névtelen senkik magánéletéről harsognak a szép számmal megjelenő bulvárlapok, sportolókat, celebeket fizetnek meg, hogy dicsőítsék az LMBTQ-ideológiát, s bűnözők tiszteletére térdelgessenek, valamint gimnazista diákok trágárkodását és tudatlanságát nevezik hősiesnek. Nos, addig mindenképpen lehet így viselkedni, amíg a jognak asztala alá van kényszerítve az elbutított emberiség, melynek jelentős része már beleesett a csapdába. Hogy ki is mászik-e belőle, azt nagyon nehéz megjósolni. Mindenesetre vannak jelek, ha kevés is, melyek valami reményt adnak. Jeles hetilapunk idéz egy német egyetemi tanárt, aki levelet írt a világnak. Már az is meglepő a jelen Németországát figyelve, hogy egyáltalán valaki megszólal, meg mer szólalni, az meg még inkább, hogy egyebek közt a következőket írja: „Torkig vagyok a klímahalandzsával, az energiaátmenet-fantáziákkal, az elektromosautó-őrülettel, a rémhírekkel, a világvége-forgatókönyvekkel, elegem van abból, hogy néhány zavart ember elmagyarázza nekem, hogy én vagyok a hibás mindenért és mindenkiért. (…) Nem tudom már elviselni, hogy egy »színes társadalom« ürügyén eltüntetik a jogot és biztonságot, és esténként a pályaudvarról jövet koszon, mocskon, hajléktalanokon kell keresztülgázolnom az összefirkált falak előtt.” Nos, ez csak egy részlet az illető német egyetemi tanár leveléből, ám örvendetes módon a teljes írás pár nap alatt elterjedt, emberek sokasága adta tovább ismerőseinek a neten. Tehát megtörtént az, hogy kiszólt végre valaki a jog asztala alól, és legalább néhány embert – reményeim szerint többet – felébresztett csipkerózsika-álmából. Csatlakozni kellene hozzá! Nem kevesen, sokan! Azaz kimászni az asztal alól, s megtalálni a hidat egymáshoz, azokhoz az emberekhez, akik tiltakoznak azok ellen az erők ellen, amelyek gonosz, hagymázas álmaik és életellenes elképzeléseik miatt a megsemmisülés útját szánták nekünk. Rövidebben: arra van szükség, hogy együtt és nagyon sokan mondjuk ki: elég volt! Ehhez persze el kell kergetni a hamis prófétákat. Hogy a normális emberek ülhessenek végre a jog asztalához. Petőfitől is tudjuk, hogy addig nincs megnyugvás. Hogy miért, arra világosan válaszol a költő. Nem is egy versében. Csak el kell olvasni.

A szerző újságíró