A beszélgető robot állítólag pontosan meg tudja mondani, hogy mi a siker titka. Elküldünk neki egy kérdést, a robot pedig rögtön visszaüzeni a megoldást. Bemondták a tévében, hogy az üzleti kapcsolattartás mellett már a politikai életben is felhasználják ezeket a recepteket.
J. Károly a lilásvörös és krétafehér, tehát az agyvérzéses és a hullasápadt közötti minden színárnyalatot produkálva arcán számolt be a büfés Eszternek a minap hallott hírről.
Állítólag ez a robot a demokráciát hirdeti, pedig az robotok nélkül sokkal jobban működik. Igaz, fogalma sincs róla, hogyan is történik mindez tőlünk nyugatra és tőlünk keletre.
„Vegyük például a háborút! – J. Károly kicsit gondolkodott a folytatáson, jelezve, hogy nem robot. – Úgy tűnik, a háborút robotok folytatják, viszont én biztos vagyok benne, hogy emberek találták ki. A tévében is mondták, hogy a robot politikai tiltakozást javasol. De nem ám a háború, hanem a demokrácia ellen. Onnan már csak egy lépés a háború.”
„Mesterséges intelligencia” – jegyezte meg Eszter, de nem magyarázta meg, hogy ezt mire értette.
J. Károly szerint az intelligencia nem lehet mesterséges, az olyan, mint a guminő. Gondolt már rá, de azért mégsem! Persze a tévében látott korábban egy műsort, amelyben beszámoltak róla, hogy a kínaiak feltalálták a robotfeleséget. Egy mérnök azt a robotot vette feleségül, amelyet ő fejlesztett ki. Így persze könnyű, de nincs semmi értelme. Vásárolhatott volna inkább még egy tükröt otthonra, ha már a saját vágyait szeretné mindenben viszont látni.
Igaz, néha nem ártana, ha esténként ő is tudna beszélgetni valakivel. Így csak Karcsival tud, a teknősével, Karcsi viszont még soha nem akarta, hogy döntse meg a demokráciát. Jól van, a háború ellen sem szokott tiltakozni, meg a gyárépítések ellen sem, de a szankciók, az infláció és az energiaválság sem érdekli.
Karcsi jó lenne robotnak – merengett el magában J. Károly –, hiszen egy teknős még azt is meg tudja mondani, melyik csapat fog győzni. Volt már ilyen.
Ő is leírhatna különböző mondatokat kis papírlapokra, és mindet külön borítékba tenné. Például ilyeneket, hogy: „De jól nézel ki!”; „Igazad van!”; „Én is így gondoltam.” „Oda se neki!”; „Kérdezd meg Esztert!”; „Nyerő ember leszel, ha ezt teszed.”; „Igyál meg egy sört!” Ilyeneket. Feltenne egy kérdést, Karcsi pedig kiválasztana egy borítékot. A teknős így rögtön beszélgető robottá válna.
Aztán próbálta fölvenni újra a büfés Eszterrel megkezdett eszmecsere vékonyka fonalát.
„Csak azt nem tudom, hogy mennyire lehet bízni bennük – mondta J. Károly. – Ha jól gondolom, a főosztályvezető is ilyen robot. Beprogramozzák, hogy mit kell mondania. Aztán már az egész hivatalt is szeretné átalakítani robotok gyülekezetévé. Ez már nem demokrácia, hanem diktatúra. De nem merjük mondani, mert neki minden rosszról a többi ember jut eszébe, és minden jóról a saját hivatala.”
Eszter próbálta megnyugtatni J. Károlyt, hogy ne aggódjon. Minden napnak megvan a maga baja, de azért ne felejtse el az éberséget. Ilyen bibliai bölcsességeket mondott. Mintha a büfés Eszterbe pontosan az lenne beprogramozva, hogy kergesse el J. Károly aggodalmait.
Egyelőre azonban nem működött a program.
J. Károly egyre jobban aggódott. Nem tudta ugyanis, hogy a „MI” – mármint a „Mesterséges Intelligencia” – mögött pontosan kik vannak. Hogy kik a programozók. És hogy mit akarnak.
A szerző irodalomtörténész