1970-ben fél évig folyt az akkori Nők Lapjában Fekete Gyula író által indított vita az ország demográfiai helyzetével, kitüntetetten a gyermekvállalással és -neveléssel kapcsolatban, hozzávetőleg kétmilliónyi olvasó előtt. A beérkezett mintegy kétezer hozzászólásban az ország minden tájegysége, minden társadalmi rétege, minden számbavételre érdemes szerve, mindenféle szemlélet képviseletet kapott.
A szocializmus mélyén vagyunk, amikor az 1956 utáni véres megtorlásokat feledni látszott az ország, Kádárból jóságos személyiség lett (második „ferencjóska”), kezdett kiteljesedni a gulyáskommunizmus. Túl vagyunk az 1968-as új gazdasági mechanizmuson, de még mindig vannak papok, lelkészek börtönben (amiről a nép szinte semmit sem tudott). Egész biztosan nem lehetett a párt legalább hallgatólagos jóváhagyása nélkül egy ilyen jelentős társadalmi vitát lefolytatni, ami azonban túlnőtt az elképzeléseken. Ez Fekete Gyulának köszönhető, aki a vitairatával, az ebben felsorolt – szociológiai alaposságú és szépírói ihletettségű – példákkal valóságos lavinát indított el. Ő maga így nyilatkozott erről: „… szókimondó vita volt. Valódi nézeteltérések, mélyről fakadó, őszinte indulatok ütközőpontja. A szélsőséges nézetek, az elfogultságok képviselői is tolmács nélkül, szabadon nyilvánulhattak meg, s az éles összecsapások nyomán olyan társadalmi érvényű ellentmondások bontakozhattak ki, amelyek a közgazdasági, a szociológiai, a demográfiai tudományos kutatásoknak és a szocialista építés elvi és gyakorlati politikájának támpontokat adnak.”
Az 1970-es vitából 1972-ben, majd 1974-ben második kiadást is megért a Magyarország felfedezése sorozatban az Éljünk magunknak? című kötet. Többet ért akárhány közvélemény-kutatásnál, tudós elemzésnél, mert a valós és összetett élethelyzetek sora világította meg a magyarság akkori demográfiai helyzetét. Vessünk egy pillantást erre! Az úgynevezett Ratkó-korszak csúcspontján, 1954-ben még több mint 210 ezer gyermek született. Ezután valóságos zuhanás történt: 1956-ban, a forradalom után elmenekült mintegy 200 ezer magyar az országból, túlnyomórészt fiatalok, akik magukkal vitték a meglévő és a születendő gyermekeiket. Ezt a traumát a mai napig nem tudta kiheverni az ország… 1963-ra több mint 80 ezerrel, 130 ezer alá csökkent az újszülöttek száma (de hol vagyunk a mai 90 ezernél is kevesebb csecsemőhöz képest). A pártállam felismerte a demográfiai helyzet súlyosságát, a társadalmi funkciók veszélyeztetettségét, és 1967-ben bevezették a gyermekgondozási segélyt. A segélyszemlélet tarthatatlanságára éppen a Fekete Gyula által generált vita mutatott rá, aki a kötet „zárójelentésében” így fogalmaz: „Nemcsak a jövő ellenzéke, de még a nagycsaládosok, a gyermekpártiak is általában úgy fogják fel: a családi pótlék, a gyermekgondozási segély stb. a társadalom humánus segítsége. És nem a valóságnak megfelelően, hogy tehát a költségtérítés a gyermeket nevelő családokat jogosan megilleti. (…) a sokat emlegetett áldozatot nem a társadalom hozza a sokgyermekes anyákért, hanem fordítva: ez idő szerint az anyák a társadalomért. Nem a gyermektelenek hozzák, amikor a munkájukkal ők is hozzájárulnak a már társadalmasított költségekhez, hanem épp fordítva: az anyák hozzák azokért – ma még igen nagy részben anyagilag is! –, akik helyett nevelik az utódot.”
Az ötven évvel ezelőtti vita a kibontakozó szocialista „jóléti erkölcs” (Kaparj kurta, neked is jut!) jelenségei között hajózott, elsősorban a gyermektelenek, az „antianyák” és az anyák között húzódott a frontvonal. A két véglet között megszólaltak egyrészt sokgyermekes anyák, akik társadalmi nyomásról szólnak: „Hat gyermekem van, de ha lehet, nem beszélek erről. Szégyellem szinte. Szégyellem, amiért szégyenkeznem kell… Kinevetnek, sajnálnak, vagy olyan furcsán néznek rám, mint egy különleges állatfajtára.” A másik véglet a gyermektelen házaspár: „Gyerekük nincs, nem is lesz. »Nem ettünk meszet« – jegyzi meg a feleség. Így az öröm ugyan hiányzik az életükből, amit esetleg adhat a gyerek, de hiányzik a gond, a felelősség is, amit a gyerek biztosan ad. »Így élünk magunknak, ha narancsszezon van, narancsot eszünk, ha banánszezon van, eszünk banánt. Azt is a gyerek enné meg előlünk különben, hát nincs igazam?« – mondja az asszony.”
Érdemes a kötet fejezetcímein végigfutni, hogy lássuk, milyen sokrétű volt ez a félévig tartó vita: az Anyaság, benne a kereső foglalkozású anyaság; a Család problémái a válástól az egykéig; Magánügy-e, netán hobby vagy döntési kényszer van a „kicsi vagy kocsi” között; az Antianyák; Vihar az AB körül, Ki süti a kenyeret, ha megöregszünk?; Szocialista jövedelemelosztás, benne az arányosabb teherelosztás igénye; javaslatok az akkori illetékesek címére; Népben-nemzetben gondolkozva. Ma is sok tanulsággal szolgál az a fejezet, amelyben az első ezer levél statisztikáját állította össze a szerző. A kötet összefoglalásában Fekete Gyula idéz egy hozzászólót: „Szabadon tenyészik az önzés”. Ő teszi hozzá, hogy „… csak az árnyékos helyen tenyészik szabadon. Minél szövevényesebb, ellentmondásosabb egy probléma, annál inkább szükség van a teljes kiterítésére.”
Egészen biztos az, hogy a vita és a kötet hatása – véleményünk szerint ez az 1973-as abortuszkorlátozást, lakástámogatást satöbbit is eredményezte – közreműködött abban, hogy a Ratkó-nemzedék gyermekei 1976-ban utoljára kiugróan magas, csaknem 190 ezres élveszülést tudtak felmutatni. Innen már csak lejtmenet van: a Ratkó-nemzedék unokái szinte eltűntek, Benda József joggal teszi fel a kérdést a Jövőnk a gyermek című kötetben: „Hová tűnt ez a nemzedék”? Még adósak vagyunk a válasszal, nagy valószínűséggel a rendszerváltoztatás idejének életszínvonal-ábrándjai, és az immár kapitalista „jóléti erkölcs” hibáztatható.
Nem véletlenül írta Fekete Gyula egyik utolsó, 2007-es írásában: „Abban az első számú, mindennél fontosabb közügyben, mely a társadalmak létét, fennmaradását szolgálja, az elméletben és a gyakorlatban feltorlódott félreértéseket, balhiteket, egy világméretű elmezavar forrásait látjuk. A civilizált polgári társadalmak elvénülése, pusztulása ma már olyan iramú, hogy közeledőben van az a történelmi pillanat, amikor a pusztulás folyamata visszafordíthatatlanná válik, (…) ám ezzel az iszonyatos önpusztítással érdemben, kellő színvonalon, igazolható eredménnyel fél évszázad óta nem foglalkozott sem a politika, sem a tudomány, sem a közvélemény.”
Ezzel szemben egy reménysugár: a 2010 utáni nemzeti-konzervatív kormányok hihetetlen erőfeszítéseket tesznek a demográfiai trendforduló elérése érdekében. Az eredmény annyi, hogy folyamatosan csökkenő szülőképes korosztályokkal képesek voltunk 90 ezer körüli élveszületésre, de az MNB szerint évi 110 ezer újszülött kellene a magyarság szinten tartására. Közben az erdélyi magyarság is vészesen fogy, a kárpátaljai végveszélyben… A 2022-es demográfiai adatok sem túl biztatók: 88 400 gyermek jött világra, 5 százalékkal kevesebb, mint az előző évben; a teljes termékenységi arányszám 1,52 volt a 2021. évi 1,59-hez képest; 64 100 pár kötött házasságot, 11 százalékal, 7930-cal kevesebb, mint egy évvel korábban. Ebben a helyzetben bizony nem elég a magyar kormány családtámogatási rendszere, nagy szükség volna a probléma mélyebb szintű társadalmasítására.
Talán újra kéne egy Fekete Gyula, aki elindít egy újabb széleskörű vitát, a mostani, ötven évvel ezelőttihez képest sokkal bonyolultabb helyzetben, amikor a gyermekvállalást hazánkban és a megélhetési migránsok által ostromlott, önfeladó Európában – a fehér, heteroszexuális, keresztény, konzervatív köröket is elérve – egyre sokrétűbben támadják: a tudatos gyermektelenség térhódításával, a klímahisztériával, a mesterségesen gerjesztett genderproblémákkal, az LMBTQ-lobbi elbizonytalanító tobzódásával, a teremtéselvű férfi-nő kapcsolatnak a szexuális devianciák általi megkérdőjelezésével, amikor az önzés újabb szintekre lép, és az életnek egyre kevesebb az értelme a puszta élvezeten kívül…
Igen, kéne!... „Hiszen egyikünk sem él önmagának, és egyikünk sem hal meg önmagának, amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Akár élünk tehát, akár halunk, az Úré vagyunk.” (Róm 14, 7-8)
A szerző építész, volt országgyűlési képviselő