Domonkos László

Vélemény és vita

Kimondani

Szombat délután volt. Borús, szürke január végi szombat délután. Szólt a rádió, a 168 órát hallgattuk. Azután egyszer csak, hirtelen, egyik pillanatról a másikra felrobbant a világ

Szombat délután volt. Borús, szürke január végi szombat délután. Szólt a rádió, a 168 órát hallgattuk. Azután egyszer csak, hirtelen, egyik pillanatról a másikra felrobbant a világ. Szétdurrant a készülék, leszakadt az ólmos januári ég, a világ kifordult a négy sarkából.

Ha hozzá is szoktunk már akkorra – az 1989-es év legeleje volt – néhány, igencsak szokatlan, megdöbbentő tényhez, hírhez, eseményhez, el- és bekövetkezett csillagforduláshoz – Jurta Színház és MDF, forradalmasnak számító könyvek, újságok egymásutánja, Grósz és kivénhedt munkásőrei fehérterrort vizionálnak a Sportcsarnokban, és úgy általában: sürög-forog, pezseg, izzik mindenfelé minden és szinte mindenki – ez mégis más volt. Egészen más. Alig egy percecske, alig egyetlen mondat, az éteren át, a rádióból. Előtte: „Az MSZMP Központi Bizottsága által megbízott történelmi albizottság tegnapi ülésén elnöklő Pozsgay Imre interjút adott a 168 óra két munkatársának, Orosz Józsefnek és László Péternek.” És máris: „ez a bizottság a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt, egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek.”

„Elvégeztetett, ki kell mondani”, írta Döbrentei Kornél Tőkés László temesvári fellépését összefoglalandó. Majdnem egy egész évvel korábban: kimondatott. És ami kimondatik – az el is űzetik. A kimondással felszabadulunk, elűzzük a démonokat, a hazugságok okozta bénult átkokat és torzszülötteket, az elhallgatás pincemély katakombáinak összes rémalakját. A háborús iszonyatnak, a bilincsbe verő rabszolga-állapotnak vége – mert kimondtuk, hogy háború volt és dögvész, rabszolgaság és iszonyat, éjjel-nappal. Az erő órája elérkezett.

Emlékszem, arra ocsúdtam, hogy egymás karjába omlottunk a feleségemmel, és kibontakozva olyasfélét éreztem, mint amikor huszonnégy éves koromban életemben először ott álltam az addig évek végtelen során át vágyott-álmodott Nyugat „legnyugatabb” pontjának kellős közepén, Londonban a Piccadilly Circus és a Shaftesbury Avenue sarkán, a gigantikus fényreklámok megveszekedett eszelősséggel rohangásztak föl s alá, én pedig nem tudtam, hol voltam én igazából addig, és hol is vagyok, és hol is leszek ezután. Nagyjából ugyanilyen volt ez is és persze más is, az igézet villant belém, amiben felnőttem, a tizenhét éves korom óta belül titkon egyfolytában féltve dédelgetett eszmény, az elképzelt-vizionált géppisztolysorozatok hangja, a füst és barikádok, a lyukas nemzeti zászlók és a hallani vélt százezres kórus a parlament előtt – „nem vagyunk mi elvtársak!”, a celluxszal gondosan összeragasztgatott november 2-ai Irodalmi Újság és a kopottas, kis Kossuth-címer-jelvény egy használaton kívüli hamutartóban, a halkan elmondott elbeszélések a Mecseki Láthatatlanokról és a Nagykörút kanyarulatát követő, sorban egymás mellé fektetett orosz katonahullák görbületének vonaláról, a történet a szegedi Takaréktár utcában lelőtt Schwarcz gyerekről, „vitte a zászlót, azért” és a Schwarcz néni képe ott, Rókuson – a testes idős asszonyt soha másban, csakis feketében lehetett látni, még úgy 1970–72 tájékán is.

Pozsgay Imre kimondta, és amikor mesebeli héroszokat bámuló némasággal meredtem rá alig néhány nap múlva a Budapest Kongresszusi Központban a Magyar Filmszemlén, ahol szája sarkában huncut kis mosollyal azt mondta az interjút kérencselőknek, hogy elég, ha egy héten egy nagyot mond az ember, több talán nem is kell – kezdtem sejteni, hogy a történelem sokkal, de sokkal nagyobb dolog annál, mint amit szorgos-eminens tanár urak és fontoskodó-okoskodó elméletek tanulmányai fejtegetnek. A történelem, História Őfelsége olyan, mint Sztálin gúnyos cinizmussal hiányolt pápai hadosztályai: azok is előbb tönkreverték fővárosunkban a világ legerősebb hadseregét, majd pár évtizeddel később, egy január végi szombat délutánon hanyag, könnyed mozdulattal, lazán elsöpörték azt az álszent mocsok- és hazugságáradatot, aminek Kádár-rendszer volt a neve.

Ma, ennyi év múltán persze nagy fölényesen el lehet mondani, lehet elemezgetni-boncolgatni, hogy ez a népfelkelés terminus, ez az értelmezés egyáltalán nem volt az igazi, nem teljes és nem pontos és nem helytálló és így és amúgy, imígyen nem is volt, nem is lehetett hosszú életű, és persze hogy csakis és kizárólag forradalom és szabadságharc, nemzeti függetlenségi és honvédő háború, akárcsak 1848–49 satöbbi – csakhogy e Nagy Kimondás, e halhatatlan, gyönyörű és valóban történelmi tett igazi rangja, nagysága, jelentősége – az idők végtelenjében oly csodás fénnyel foszforeszkáló szépsége – nem az elnevezésben, nem a terminus közvetlen tartalmában rejlett és rejlik. Az a január 28-a, az a csoda-szombat délután igazi, egeket-földeket rengető hatása a „kimondani” varázsszavában, annak elemi erejében rejtőzik. Kassák Lajos az 1956-os Irodalmi Újságban megjelent versét e sorokkal zárta: „Most hasad ketté a fekete ég. / Most fakasztja csíráját / Az új gabona.”

Így valahogy.

A szerző író