Előbb úgy tűnik, hogy nehéz a Himnuszról bármi újat mondani – különösen most, mikor a magyar kultúra napján a nemzeti fohász letisztázásának 200. évfordulóját is ünnepeljük. Még Németh G. Béla vetette föl a kilencvenes években, hogy alig van olyan irodalmár, aki ne hódolt volna Kölcsey szelleme előtt, ezért megfontolandó: „Lehet-e, szabad-e, kell-e róla értekezve szólani akár egy évforduló alkalmával is?” Hogy nem puszta retorikai mutatvány, hiábavaló erőfeszítés-e kiemelni tőle valamit, amiről még nem beszéltek? Ugyanakkor könnyű is bármi újat mondani – mindenkiben a Himnusz folyamatosan újraszülető, asszociatív kapcsolataiban élő jelene formálódik meg. Igen, könnyű, ha éppen dolgozunk magunkon, az identitásunkon, a nemzethez tartozásunkon.
S ahogy a nemzeti imádságból kirajzolódik egy sajátos Kölcsey-portré – utalva Mészöly Gedeon 1939-es Kölcsey Hymnusa és a Hymnus Kölcseyje című tanulmányára –, a Debreceni Partium Ház szervezésében megvalósuló új fotótárlat rendhagyó portrét kínál A Himnusz nyomában – 200 év lenyomata Kölcsey szülőföldjén címmel. A 200 éves születésnaptól kezdve a Kölcsey Központ utcafronti üvegportáljai mögött látható Tóth István nagyváradi fotóművész negyven fekete-fehér felvétele. Ezt a szülőföldet öt helyszín jelképezi: Kölcsey születésének helye, Sződemeter; az egyik lakhelye, Álmosd; a szellemi érlelődés helyszíne, Debrecen; a másik lakóhely, egyúttal a Himnusz születésének és Kölcsey halálának helye, Szatmárcseke; valamint közéleti szerepvállalásának a pozsonyi diéta előtti, közbeni, illetve utáni helyszíne, Nagykároly.
„A fotográfia nem idézi fel a múltat (nincs benne semmi prousti) – írja a Világoskamrában Roland Barthes, mikor az édesanyjáról készült régi fényképet nézi. – Nem azzal hat rám, hogy rekonstruálja, amit az idő, a távolság lerombolt, hanem azzal, hogy tanúsítja: valóban volt, létezett, amit látok. […] Nem arról beszél, ami nincs többé, hanem csak arról, ami egészen biztosan volt.” Ténymegállapítások ezek a fotók is, de éppen arról, ami egészen biztosan van. Lehet bár a kép „halott pillanat”, ami felidézi az egykor élőt, s ami – Hans Belting szavaival – „a test nevében és a test helyett lép színre”, ám Tóth István „lenyomatai” nem a halott múltat, személyt és művet keresik, hanem az élő örökséget. Az élő Himnuszt.
Ma is eleven emlékeket (épületeket, enteriőröket, tárgyakat és dokumentumokat, emlékjeleket, emlékhelyeket, benyomásokat, atmoszférát, tükröződéseket, fényeket, életnyomokat és embereket), a bennük is jelen lévő örökséget, az identitásban tükröződő szellemiséget, a szellemiségben gyökerező identitást. Valamint ösztönzéseket. Amikor a kiállítás képei mellé a fotók helyszíneit követjük vissza Kölcsey Ferenc műveiből – verseiből, levelezéséből, retorikai, prózai és kritikai munkáiból –, egy jellemző hiányra figyelhetünk föl. Hogy irodalmi tanulmányaink során csak ritkán kötjük össze az életút konkrét (s ha úgy tetszik: földrajzi) állomásait – persze a csekei Himnusz kivételével – a művek lehetséges értelmezéseivel és üzeneteivel. A tablókon az arra utaló adatokból is vannak példák, hogy hol mit írt, mit érzett, mit gondolt – önmagáról vagy a jellemről és a hazaszeretetről.
1813. november idusán az Erdélyi Muzeum című folyóiratot alapító Döbrentei Gábornak így vall Kölcsey Álmosdról írott levelében: „Nekem a géniusz határtalan lángoló szívet s határtalan hév beszédet nyújtott. […] Mi nekem minden egyéb? Fény és dicsőség sohasem voltak s nem lesznek szenvedelmeim. Ha jót teszek, azért teszem, hogy szerettessem; ha szeretek, azért, mert én különben nem élhetek...” Az 1811 második felében fogant sződemeteri versek között bukkanunk – A kedves sírja, A Holdhoz vagy A költő és a Szemere Pálnak szóló Andalgások mellett – A Fantázia címűre. Ebben már a Himnuszra előremutató filozófiai időszemlélet is ott van: „Tekintetem hat a jövőre, / S lehullnak a kék kárpitok, / Merengve néz a múlt időre, / S újabb lángokra lobbanok. / A szűk jelenlét szétröpíti / Kevés búját örömivel, / Ösvényimet virág teríti, / A balszerencsét szép lepel.”
Az alcím szerint Kölcsey a „zivataros századokba”, a 16. és 17. századba helyezte vissza a vers idejét – talán a cenzúrától félve. Ám a későbbi időszakok, a Rákóczi-szabadságharc és az utána következő évtizedek, de még Kölcsey saját ideje és a reformkori küzdelmek szívében élő hazaszeretet kérdése is megjelenik a Himnuszban. Taxner-Tóth Ernő szerint Kölcsey saját korán túlmutató, váteszi látnokságát bizonyította az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukása, a Világos utáni megtorlás. De a költemény retorikai nagyszerűségét (amelyről Krúdy Gyula is írt a Himnusz születésének centenáriumán) és az ódában foglaltak történelmi érvényességét az is mutatja, hogy a mű a jövő időre is meghatározza önmagát és nemzetét. Még a kiegyezés, a két világháború, 1956 és a kádárizmus, a rendszerváltozás és a mai nap is benne van. Épp a retorikája teremti meg az igazságvárás örökérvényűségét.
S a Himnusz nemcsak az igazság- vagy áldásvárás verse, hanem a veszélytudat felismerésé is. Noha a magyarság megmaradásának kérdése a 16. századtól ismétlődik a szöveghagyományban, a veszélytudat és az üldözöttség élménye, a megmaradásvágy állandó egzisztenciális sarokpontok. Ma talán kevésbé látványosan, mint a fegyveres szabadságküzdelmekben, de ha lehet, még erősebben. „Tekintetem hat a jövőre” – írja Kölcsey, mi pedig látjuk, hogy megmutatja magát a leplezetlen bűn, hogy a múlt öröksége nem a merengés alkalma, hanem az erőmerítés forrása. S hogy „a szűk jelenlét” nem törheti meg az egzisztenciális megerősödés távlatait.
S még egy személyes benyomás arról, hogy Tóth István „Himnusz-fotográfiái” az emlék folyamatos jelenének, jelenlétté válásának a nyomait keresik, s szinte minden helyszínen más alkotói nézőpontból készültek. Sződemeteren a tájgéniusz, a télből lopakodó szakrális út és a fény mellett az asszonyráncokban megelevenedő, árkokba mélyülő sors, egy életút helyett az évszázadok örökségének „térképe” ragadott meg. Álmosdon a skanzenbe zárt idő kiszabadítása. Debrecenben a kollégium méltósága és intellektuális formajátékai. Szatmárcsekén az íróasztal magányossága és az emlékkoszorúk szalagerdeje, amely a sokfelől érkezők együvé tartozását mutatja. S a nagykárolyi képek közül talán az ablak mögötti és a tükörképben egymásra vetített idő, a múlt és a jövendő szerves összekapcsolódása.
Nem „megbünhödjük” a múltat s jövendőt – hanem éppen megéljük, szívünkben reménységgel.
A szerző irodalomtörténész