A magyar alaphelyzet

„Bújt az üldözött, s felé / Kard nyúlt barlangjában, / Szerte nézett s nem lelé / Honját a hazában, // Bércre hág és völgybe száll, / Bú s kétség mellette, / Vérözön lábainál, / S lángtenger fölette.”

Fenti verssorokat – a többivel együtt – kereken két évszázaddal ezelőtt vetette végleges, tisztázott formában papírra egy 33 éves kelet-magyarországi irodalmár. Nem hiszem, hogy tudatában lett volna, hogy nemzetének imádságát alkotta meg (a himnusz is akkor csupán egy ókori eredetű versformának, nem pedig önálló verscímnek számított, akárcsak az óda vagy az elégia).

Ha az idézett sorokat újra elolvassuk, döbbenetes felfedezésre juthatunk. A Himnusz születésnek napját ugyan 1989 óta magával „a” magyar kultúrával azoníthatjuk, lévén ekkor – igen helyesen – a magyar kultúra napja, kultúránk ünnepe – Kölcsey fenti sorai azonban mégis egészen mást is mutatnak.

Gondoljunk mondjuk a 66 évvel ezelőtti, január végi napokra. 1957. január 8. és 12. között folyik a Legfelsőbb Bíróságon Szabó bácsi, a Széna tériek vezetője és Dudás József zárt tárgyalása. Január 14-én ítélik halálra őket, a Népszabadság 20-i száma ad hírt kivégzésükről. Ők az első „nevesebb” lemészárolt felkelővezetők. (És a sor folytatódik – minimum 1961-ig…) 1957. január 19-ről 20-ra virradóra letartóztatják Háy Gyulát, Zelk Zoltánt, Varga Domokost, Tardos Tibort és Lengyel Balázst. És következnek a többiek: Déry Tibor, Fekete Gyula, Eörsi István… És a hónap végén valóságosan is, jelképesen is lezárul Illyés Gyula naplója: „Gellért Oszkár nyílt levele a »hallgatag magyar írókhoz« a Népszabadságban, választ várva. Elsősorban Németh-től és tőlem.(…) Valahányszor írók hallgatnak, a világban van hallgatni való. (…) Betyárbecsületből hallgatunk. Nem is hallgatunk – fülelünk. (…) mert Zelké, Háyé, Eörsié a szó és társaiké.” Nincs miért tovább írni. Nem lehet tovább írni. Megkezdődik az írósztrájk. Közben – ahogyan és ameddig lehet – tíz- meg tízezrek bukdácsolnak a hidegben a Fertő tó mocsarai és a nyugati országszakaszon végestelen-végig húzódó aknamezők, szögesdrótok, géppuskaállások, szovjet és magyar (?) figyelőállások között nyugat felé. És korábban, azon a 174 évvel ezelőtti őszön már ácsolják és állítgatják a bitófákat, és sorakoztatják a kivégzőosztagokat. Közben végeláthatlan csoportokban bukdácsolnak az Orsova körüli erdőkben és a déli országszakaszon…

Nem folytatom. Pedig még jócskán visszább és még visszább is mehetünk az időben. Folyamatosan.

„Bújt az üldözött s felé / Kard nyúlt barlangjában…”

Megint. Újra meg újra.

Íme, a magyar alaphelyzet, feleim.

Ez a Himnusz. Ez a magyar kultúra alapmondandójának lényege. Ha nem is csak ez a magyar kultúra, de ez a magyar alaphelyzet a meghatározó. Légyen szó harcról és békéről, életről és halálról, szeretetről-szerelemről és gyűlöletről, örömről és bánatról, jóról és rosszról, emberiről és embertelenről.

Ez (volt) az életünk. Sokáig. Igen-igen sokáig. Szabadságharcosok nemzetének nevezett bennünket szabadságharcos miniszterelnökünk – a szabadságharcosok sorsa pedig az üldöztetés. Mindaz és nagyjából úgy, ami és ahogyan a Himnuszban olvasható, hallható. Ha néma vigyázzban hallgatjuk, azt hiszem, kicsit a megdöbbenés mozdulatlansága is bennünk van ilyenkor. Hogy kibírtuk. Hogy ez lehetséges (volt). Hogy ez így történhetett. Hogy mégiscsak van a Földön egy Magyarország nevű – igaz, harmadára csonkított, de így is létező és felszabadultan lélegző – ország és egy magyar nemzet nevezetű emberi közösség. Amely már – hihetetlen, leírni is kisebbfajta csoda – leli honját a hazában. S hazájában már nem bú s kétség van mellette, s nincs már – „csupán” a múltból itt ragadt, többóceánnyi – vérözön lábainál, és nincs lángtenger felette.

Mindazonáltal a magyar alaphelyzet, nem árt ezzel újra meg újra szembenézni minden Himnusz-születésnapon – az, ami. A történelem nemcsak az élet tanítómestere, de ujját egyfolytában, figyelmeztetőleg felemelő felügyelő, históriai megbízatású biztonsági őr, őrző-védő kollektív testőr. A legszigorúbb strázsa. Kölcsey imádsága meghallgattatott: nyelvünk és kultúránk, méltón a permanens szabadságharc hőseihez, az idők végezetéig az Úr elküldött védő karja. És a Himnusz szerzője tovább is adta a többi írástudó legjavának a titkot. Krúdy meg is írta, közvetlenül a legnagyobb csapás, Trianon után: „Velünk az Istenbe vetett bizalom, hogy zengő nyelvünket tündérek szőtték, nagy szakállú táltosok énekelték, kobzosok pengették, Tisza selyemvize susogta, Kárpát mennydörögte, tatár–török nem bírta, magyar költő kis mécsvilágánál imádkozva idézgette, mint az aranyvarázsló az ő szellemeit. Ezt a nyelvet nem tanulhatja meg más igazi kottáján, csak aki itt született. Ezt a nyelvet nem felejtheti el, aki benne nevelkedett, bár kezét-lábát bilincsbe verik. (…) Minden gazdagság, nagy hatalom, önérzet mulandó, csak a kultúra örök. A kultúrát nem bírhatja le még a háború sárkánya sem. A kultúra nem éghet el, mint a vetés; főnixmadárként megszépülve, megnemesedve menekül meg a tűzvészből. A nincstelen országnak azért nem kell koldusbotot venni a kezébe, mert maradt kultúrája, amely ezentúl pótolja bányáit és várait. A javaitól, kincseitől megfosztott nemzet új hódításait a szorgalmasan percegő írótollakra is bízhatja. Az irodalom, a tudomány, a költészet és a művészet az, ami ezentúl a nem csüggedt magyarság sorsmotorja lehet. Ezek a lenézett, éles fogú egérkék szabadítják ki talán bilincseiből az oroszlánt.”

A szerző író