Kő András

Vélemény és vita

A nyakkendőről

A nyakkendő barátja voltam, vagyok és maradok. Örömmel tapasztaltam, hogy Amerikától ezt is átvettük. (A jót nem szégyen.) Hogy pontosítsak: az élénk, intenzív színű nyakravalókról beszélek, amelyek látszólag külön életet élnek az öltönytől. Ám csak látszólag. A nyakkendő mindig is a stílus és a rang szimbóluma volt. De olyan vakító színekkel, mint napjainkban, talán még soha nem találkozhattunk! A nyakravaló társ, barát, színvarázs, a férfi viruló éke – konzervatív alapon –, hangulat- és politikai üzenethordozó némelykor, ízlésmérce, az öltözék arkhimédészi pontja, vibráló, lebegő, hírnévre szomjazó kellék; Szép Ernő írta a következő mondatot: „A nyakkendők selymei habozva mosolyognak.” Balzac szerint elárulja, ki-ki mennyit ér – bemutatja az embert, leleplezi lényét, tükrözi szellemét. A 18. század végén, a nyelvújítás idején hívták nyaktekerészeti mellfekvencnek is, de ezt az elnevezést már régen elfeledtük.

A nyakra kötött kendő először a római legionáriusoknál tűnt föl, aztán XIV. Lajos katonái viselték, főleg a horvát regiment, a 17. században. 1692-ben vívták a véres steinkircheni csatát, amelyről Voltaire így számolt be: „A férfiak akkoriban csipke nyakravalót viseltek, melynek felkötése elég sok időt és fáradtságot igényelt.” A biedermeier és a romantika évtizedeiben a művészien megkötött nyakkendő dívott. A 19. század utolsó harmadában a nyakkendőcsokor lelógó végeiből alakult ki a mai nyakkendő.

Magyar példa: Ady úgy bánt a ruhadarabjaival, mint a fényképeivel, azaz fejedelmi kegyként ajándékozta őket, egyebek mellett a kalapját vagy a nyakkendőjét is. A Petőfi Irodalmi Múzeum relikviatárának féltett kincsei közé tartozik a költő kalapja és élénk színben játszó nyakkendője. Bizonyos Máthé Eleonóra ajándékozta a múzeumnak, akivel 1916 tavaszán, a városmajori szanatóriumban ismerkedett meg a költő. A plátói szerelem eredményeként Ady az ő kezét is megkérte (miközben már házas volt Boncza Bertával).

Az ember legszívesebben a nyakára csomózná a költő nyakkendőjét, és közben mondogatná valamelyik versét. Erről jut eszembe Feleki László író, a Népsport egykori főszerkesztője, aki végrendeletében három tárgyat hagyott rám: Jókai Szép Mikhál című regényét – korábban kifejtette, hogy ez az író legnagyobb fantáziával megírt kötete –, a 6:3-ról írott, ma már ritkaság számba menő könyvét és a Magyar Labdarúgó-szövetség nevével fémjelzett nyakkendőjét. Őrzöm a mai napig mindegyiket.

Egy másik emlék: évekkel ezelőtt vívóküldöttséggel utaztam a New York-i kardversenyre. A Central Park szomszédságában található híres, patinás New York Athletic Clubban szállásoltak el bennünket, ahol a verseny is zajlott. Fáradtan, kimerülten érkeztünk meg a hosszú út után a klubba, ahol azonnal a szobáinkba igyekeztünk. Engem azonban a főportás megállított, és közölte, hogy csak a hátsó lépcsőt használhatom. „Miért?” – kérdeztem. „Nyakkendő nélkül itt nem lehet közlekedni” – mondta. A válogatott tagjainak csipkelődő megjegyzéseit kellett lenyelnem, hogy éppen én, aki a nyakkendő barátja vagyok, részesültem ilyen „megaláztatásban”.

Ha most valaki azt kérdezné tőlem, hogy kinek a nyakkendőjét szeretném a nyakamban tudni, azt válaszolnám: Kosztolányi csokornyakkendőjét. Az ő szavai: „A stílus mögött egy ember van, az ember mögött egy élet van.” Csokornyakkendős, mosolygós fotója (1927. december 21. előtt) a kedvenc Kosztolányi-képem, mert benne van a teljes ember.

A szerző újságíró