Labdázás lábbal

Ennek az írásnak a szülőanyja egy vers volt, Szép Ernő (1884–1953) verse, amelyet 1919-ben (!) az FTC-ről írt; elsárgult, szakadozott papírlapon került elő féltve őrzött dobozaim egyikéből. Elolvastam egyszer, kétszer, sokszor, hiszen négy szakasz csupán, és az volt az érzésem, hogy a minapjában is íródhatott volna, az FTC futballcsapatának szárnyalása idején. A 20. század elején, a nagy német, angol túra döntően hozzájárulhatott ahhoz, hogy az FTC-ből nemcsak a legnépszerűbb magyar csapat váljék, hanem egyben a magyarságot reprezentáló együttes is. Nem kis részben ez a túra alakított ki bizonyos nacionalista vádat a Fradival szemben, amit később annyiszor vágtak a Springer-szobor szemébe. Viszont ez a nagy sikerű út irányította a sporttal, a labdarúgással nem sokat törődő elemek figyelmét is a foci, az immár „nemzeti játék” felé.

Korábban már Jókai Mórt is elragadta a játék, amelyről így írt: „Nem volt a magyarnak / Sejtelme sem hajdan / Hogy lábában a rúgásra / Oly sok a hajlam. / S most rúgásból itt naponta / Szenved szegény labda.” A Vasárnapi Újság 1900-ból való sorai: „A játék eszköze egy levegővel töltött labda, amely akkora, mint egy hevesi dinnye. Ehhez nem szabad kézzel nyúlni, csak lábbal. A játék célja pedig az, hogy ezt a nagy, erős, de könnyű labdát berúgják az ellenség »várának« kapuján.”

A Fradi népszerűsége vezethette Szép Ernő tollát is a szóban forgó vershez, amely páratlan a maga nemében. A lelkesítő, szárnyaló és bájos hang vállalás egyben egy olyan korban, amikor az irodalom még távol van a sporttól. A költemény az első világégés után, a Tanácsköztársaság bukását követően, 1919-ben jelenhetett meg, A régi kedvünk című kötetben. Erre a költeményre is igaz, amit Kosztolányi Dezső 1933–34-es naplójában általában a versekről vallott: „Költészet? Szavak titokzatos párzása. A fogalmak jelei elszakadnak a fogalmaktól, melyekkel születésük óta összetapadtak, s önálló életet élnek, önmagukért.” Ezek után idemásolom a verset.

„A football [cím] az, ami a földön / Mindenkit őrülten érdekel / Hát az F. T. C. Budapestről / Az ő lábával útra kel. // Megy az F. T. C. a lábával / Megy Bécsbe és Berlinbe megy, / Az eredmény a mi javunkra / Hol 2:1, hol 3:1. // Megy az F. T. C. a lábával / Hamburgon át, Londonba ki, / És itt is, ott is nagyokat rúg, / Isten fizesse meg neki. // Istenem áldd meg az F. T. C.-t, / Mivel ott tartunk már manap, / Hogy a külföldön legalább a / Lábunkkal szóbaállanak.”

Sugárzó verssel szembesülünk, arról nem beszélve, hogy a játék legfontosabb elemére, a „láb”-ra fókuszál a költő. A nézőpont meglep bennünket. „A szavak titokzatos párzását” itt is tetten érjük. A játékról Kosztolányinak ugyancsak a naplójában a következő jut az eszébe: „Futball=láblabda.” Ebből kiindulva mondhatnánk, hogy kézlabda, mégis „kézilabdának” nevezték el. A szót magát 1927-ben írták le először magyar nyelven a Nemzeti Sportban. A láb és a futball közös emlegetésére 1884-ben került először sor a Herkules című sportlapban. „Labdázás lábbal” és „lábrúgások” – írták.

Francois Sagon 16. századi normandiai költő akkor írt verset a lábról, amikor a futballt még nem ismerték. Különös hangsúlyt kapnak ma a sorai: „…láb, mely fut, avagy megáll, hogyha kell, / láb, mely illő udvarlásra ügyel, / láb, jeles tettekre is hivatott, / láb, min a gesztust, tartást láthatod, / (…) láb, mely nélkül nem járnánk egyenest, / láb, mely viszályok közt békét teremtesz, / láb, vezesd testünk rendhez, győzelemhez!” (Tótfalusi István fordítása)

A szerző újságíró