J. Károly egy reggel azzal az érzéssel ébredt, hogy őt márpedig manipulálják.
Először is itt van az éjszakai álma. Egyszerre melankolikusan illékony és tragikusan melankolikus. Mindkét keze és lába meg volt kötözve – talán ezért zsibbadnak még most is a végtagjai, nem a hidegtől vagy a stressztől –, mégis felszabadultan járt-kelt a búzatábla szélén. Mezei virágokat szedett csokorba a kalászringató júniusban.
A büfés Eszternek válogatta a virágot, de mire át szerette volna adni, az előbb még örömöt tündöklő csokor elhervadt. Valamilyen méreg beleringatta őt a szabadság és szépség illúziójába, ébredés után meg rá kellett jönnie, hogy ő csak egy rabszolga, akinek fáj a gyomra. Az élete tele van ilyen álmokkal és ilyen ébredésekkel.
Másodszor: túl sok reklámot néz. Nem nézné ő, de mi tehet, már nemcsak a kedvenc sorozatai, de a hírműsorok és beszélgetések is tele vannak reklámmal. És ki se mozduljon otthonról, mert az utca és az aluljáró meg a villamos és a munkahelye is zúdítja rá a hirdetéseket. Csupa olyan maszlagot, ami vagy nem érdekli, vagy elérhetetlennek tűnik számára, vagy nem veszi be, mert a feje már a reklámok nélkül is fáj. Sebaj, hiszen erre is ott vannak a javallatok, hogy mire mit kell szedni.
Lassan olyan idős lesz, hogy már tisztelni kellene az életkora miatt. Igaz, a nyugdíjazásig van még hátra néhány éve, vagy valamivel több, ha megemelik a korhatárt. Ezzel szemben mit hall J. Károly mindenhonnan? Hogy legyen fiatal. Ez számít ma értéknek, nem a bölcsesség, bár nem tudja pontosan, hogy az utóbbiból van-e neki. Így legalább nem bosszantja a fiatalokat.
Abban viszont biztos, hogy sem a korát, sem a nemét, sem a világnézetét nem akarja manipulálni. Igyekszik éber maradni. És nyitva tartani a szemét. Így csak a vakokat bosszantja, értve a vakok alatt azokat, akiket manipulálnak. Például majdnem az egész világot, különösen annak a nagyképű részét.
Negyedszer, vagy már nem is tudja pontosan, hol tart, de ha az előbb a vakság jutott az eszébe, nem szeretné sötéten látni a jövőt. Igaz, hogy túl sok mindenre nem alapozhat, legfeljebb csak arra, hogy ő nem akar tömeg lenni, a reményről azonban nem nagyon mondana le. Jól tudja, hogy a reményt is manipulálják, hiszen az emberek ezt adják föl utoljára, de J. Károlynak támadt egy ötlete.
Arra gondolt, hogy ebben azért még rejlenek kiaknázatlan lehetőségek. A mások által gyártott reményekből nem kér, inkább saját magának állítja elő a reménykapszulákat, s kihagyja belőlük a melankolikusan illékony és tragikusan melankolikus álmokat. Az sem baj, ha ezzel önmagát manipulálja.
Csak nehogy szankciókat vezessenek be a reményre is!
A szerző irodalomtörténész